Nem is vártam túl sokáig a könyv beszerzésével, mivel a Könyvmolyképző Kiadó Nőnapi akciója folyamán megrendeltem a
Drágám születésnapi ajándékával együtt - igen, akkora hatással van rám az a kitétel, hogy két könyv fölött ingyenes a kiszállítás, hogy szinte mindig ennyit vásárolok.
Aztán amikor egyik reggel nekikezdtem a regénynek, egyszerűen képtelen voltam letenni; szinte egy ültő/fekvő helyemben kiolvastam. Rég érintett meg regény ennyire. Utoljára talán a Nikki nyomában volt rám ilyen hatással. Teljes hatalomátvétel az érzelmeim fölött.
Aztán amikor egyik reggel nekikezdtem a regénynek, egyszerűen képtelen voltam letenni; szinte egy ültő/fekvő helyemben kiolvastam. Rég érintett meg regény ennyire. Utoljára talán a Nikki nyomában volt rám ilyen hatással. Teljes hatalomátvétel az érzelmeim fölött.
A regénnyel való megismerkedés és a hozzám kerülésének felvázolása után jöjjön a szokásos rész, aminek minden kritikám elején ott kell lennie: a rövid ismertetés. A történet arról szól, hogy három testvér szülők
nélkül marad, és azt a problémát kell megoldani velük kapcsolatban, hogy kihez kerüljenek. Csupán csak két személy jöhet számításba: az egyikük egy homofób nő, aki már évek óta próbálkozik teherbe esni, a másik pedig egy fiatal és éretlen srác, akiben azt találják a leginkább kifogásolhatónak, hogy a saját neméhez húz a szíve.
Nagyjából ennyiről szól az Oh, boy. De olyan gyönyörűen vannak ábrázolva a karakterek, annyira élethű a könyv, és olyan mélységesen megérintett a történet, hogy az örök kedvenceim közé emeltem. Most pedig lássuk, hogy milyen gondolatok fogantak meg az agyamban olvasás közben.
Nagyjából ennyiről szól az Oh, boy. De olyan gyönyörűen vannak ábrázolva a karakterek, annyira élethű a könyv, és olyan mélységesen megérintett a történet, hogy az örök kedvenceim közé emeltem. Most pedig lássuk, hogy milyen gondolatok fogantak meg az agyamban olvasás közben.
Először azonban még kitérnék arra, amit a borítóról gondolok. Egész egyszerű, csak egy szivárványszínű szívecske fekete háttérrel. De tetszik. Gondolkodtam rajta, és talán a benne szereplő emberek
sokszínűségét jelentheti a sok szín, vagy azt, hogy az irányunkba hány, nem várt irány felől érkezhet a szeretet. De még az is lehet, hogy a homoszexualitásra utalnak vele, hiszen igen erős szerepe van egy meleg karakternek benne.
Ti mit gondoltok? Nektek mi jut először az eszetekbe, ha ránéztek a borítóra? Osszátok meg velem! :)
Ti mit gondoltok? Nektek mi jut először az eszetekbe, ha ránéztek a borítóra? Osszátok meg velem! :)
A kritikát kezdjük a fő karakterekkel, közülük is a három testvér közül a legidősebbel, Siméon Morlevent-nel. Róla szeretnék a legtöbbet értekezni. Okos fiú, aki a kortársaihoz képest túlérett, és már az érettségire készül. A húgait rendkívül szereti, és mindent megtenne azért, hogy a lehető legjobban alakuljon számukra a további életük. Igazi mintatesó, akire fel lehet nézni. Hihetetlenül aranyos, cuki, imádnivaló kiskölyök.
A történet legelején megtudjuk, hogyan halt meg az édesanyjuk, és csak reménykedtem benne, hogy nem azért emleget az írónő egy piros foltot a fiú karórája fölött, mert vagdossa magát. Az anyjuk öngyilkossága miatt lett volna rá oka, mégis inkább a középső testvérnek, Morgane-nek voltak ilyen hajlamai. Szegény lányról mindenki hajlamos volt megfeledkezni, így ő a háttérbe szorult, amit rettentő rosszul fogadott.
De visszatérve Siméonra. Ahogy a regény egyre előrébb haladt, egyre több dolog került ki róla, és a betegségére is fény derült. Amikor a tüneteiről olvastam, elszorult a torkom. Nagyon aggódtam érte, és végig azon izgultam, hogy ne legyen semmi baja, és vissza tudjon térni a testvéreihez.
(Figyelem, spoiler következik!) Amikor a fiú küzdelméről olvastam, szinte egy világ dőlt össze bennem. A rákos megbetegedéssel foglalkozó regények elég közel állnak hozzám, és könnyen a sírás határára tudnak lökni, Sajnos a drága nagymamámat is emiatt veszítettem el kereken hat éve, 2011. április 24-én. (Uramatyám, olyan rég volt már?! Hihetetlen, hogy szalad az idő!) (Spoiler vége.)
A legkisebb húgica, Venise tipikus kislány. Olyan bájos és gyönyörű, hogy mindenki egy ilyen kislányt szeretne magának. Kissé butácska, de szereti a testvéreit, és volt egy hihetetlenül aranyos megnyilatkozása is. Imádott a Barbie-jaival játszani, és azt képzelte, hogy a lányok egymással szerelmeskednek, mivel nincs fiú babája. Aztán, amikor kapott egyet, csak azért szeretett volna még egy másik Ken-babát is, hogy az előző ne legyen egyedül. Hiszen neki is kell egy férj.
És mivel kicsi volt a lány, még nem alakult ki benne a környezetétől származó rosszindulat a melegek iránt, így eléggé elfogadó volt a meleg féltestvére, Barthélemy irányába.
És ha már itt tartunk... Amikor megjelent Barthélemy a színen, egyből gondoltam, hogy ő lesz a meleg a történetben. Minden adott volt hozzá: fülbevaló, decemberhez képest tökéletesen barna arcszín és szőkített haj. Tipikus.
Érdekes volt számomra, hogy az ő kedvenc szólása, az a bizonyos "oh, boy" lett a regény címe. Próbáltam kitalálni, hogy ennek mi lehet a jelentősége, de nem sikerült rájönnöm. De ezt olyan sokszor mondogatta, hogy aki hosszabb időt töltött el vele, már átvette ezt a két szót. :)
A történet legelején megtudjuk, hogyan halt meg az édesanyjuk, és csak reménykedtem benne, hogy nem azért emleget az írónő egy piros foltot a fiú karórája fölött, mert vagdossa magát. Az anyjuk öngyilkossága miatt lett volna rá oka, mégis inkább a középső testvérnek, Morgane-nek voltak ilyen hajlamai. Szegény lányról mindenki hajlamos volt megfeledkezni, így ő a háttérbe szorult, amit rettentő rosszul fogadott.
De visszatérve Siméonra. Ahogy a regény egyre előrébb haladt, egyre több dolog került ki róla, és a betegségére is fény derült. Amikor a tüneteiről olvastam, elszorult a torkom. Nagyon aggódtam érte, és végig azon izgultam, hogy ne legyen semmi baja, és vissza tudjon térni a testvéreihez.
(Figyelem, spoiler következik!) Amikor a fiú küzdelméről olvastam, szinte egy világ dőlt össze bennem. A rákos megbetegedéssel foglalkozó regények elég közel állnak hozzám, és könnyen a sírás határára tudnak lökni, Sajnos a drága nagymamámat is emiatt veszítettem el kereken hat éve, 2011. április 24-én. (Uramatyám, olyan rég volt már?! Hihetetlen, hogy szalad az idő!) (Spoiler vége.)
A legkisebb húgica, Venise tipikus kislány. Olyan bájos és gyönyörű, hogy mindenki egy ilyen kislányt szeretne magának. Kissé butácska, de szereti a testvéreit, és volt egy hihetetlenül aranyos megnyilatkozása is. Imádott a Barbie-jaival játszani, és azt képzelte, hogy a lányok egymással szerelmeskednek, mivel nincs fiú babája. Aztán, amikor kapott egyet, csak azért szeretett volna még egy másik Ken-babát is, hogy az előző ne legyen egyedül. Hiszen neki is kell egy férj.
És mivel kicsi volt a lány, még nem alakult ki benne a környezetétől származó rosszindulat a melegek iránt, így eléggé elfogadó volt a meleg féltestvére, Barthélemy irányába.
És ha már itt tartunk... Amikor megjelent Barthélemy a színen, egyből gondoltam, hogy ő lesz a meleg a történetben. Minden adott volt hozzá: fülbevaló, decemberhez képest tökéletesen barna arcszín és szőkített haj. Tipikus.
Érdekes volt számomra, hogy az ő kedvenc szólása, az a bizonyos "oh, boy" lett a regény címe. Próbáltam kitalálni, hogy ennek mi lehet a jelentősége, de nem sikerült rájönnöm. De ezt olyan sokszor mondogatta, hogy aki hosszabb időt töltött el vele, már átvette ezt a két szót. :)
Amikor eljutottam a regényben ahhoz a részhez, ahol kiderül a srácról, hogy igazán gyakorlottan tud dinoszauruszokra lövöldözni Lara Croft vadászpuskájával, akkor hangosan felnevettem. Jó olyan játékról olvasni egy könyvben, amivel Drágámmal is elég sokat játszottunk. És amikor Bart felvetette, hogy szívesen lenne videojáték-tesztelő, de inkább csak félállásban, akkor is vigyorogtam, mint a fakutya. Igazán ismerős, ugyanis a barátnőm is dédelgetett egy időben hasonló terveket - talán még most is vannak ilyen álmai. :)
Viszont amikor Barthélemy kitalálta, hogy csak azért eljátssza majd, hogy hetero, hogy meggyőzze a bírót a gyerekek felügyeletéhez való alkalmasságáról, akkor kissé morcos lettem miatta. Ezzel azért nem kellene játszania. Vállalja csak fel, hogy ki is ő valójában! A másik nagy hibája még az volt, hogy néha hihetetlenül értetlen tudott lenni. Akárcsak egy kisfiú.
De az igazán becsülendő benne, hogy azért dobta ki a hisztis barátját, mert állandóan beszólogatott Siméonnak. Imádta ő a kissrácot, csak még magának sem akarta bevallani.
De az igazán becsülendő benne, hogy azért dobta ki a hisztis barátját, mert állandóan beszólogatott Siméonnak. Imádta ő a kissrácot, csak még magának sem akarta bevallani.
Aki pedig még a gyerekek felügyeletéért küzdött, az Josiane volt. Az ő karaktere nagyon unszimpatikus volt számomra. Először is, eléggé érdekes gondolkodásmódra vall az, ha valaki csak azért akar örökbe fogadni egy gyereket, mert van egy olyan tévhit, hogy utána teherbe eshet egy nő. Azt értem, hogy kétségbe van esve, amiért nem jött össze neki már három éve az áhított kisbaba, de azért ez hagy némi kívánnivalót maga után...
És ahogyan az öccséről, Barthélemyről nyilatkozott! Teljesen megőrjített. Lehetett volna elfogadóbb is, ha már a testvéréről volt szó. Mert mi van akkor, ha meleg? Miért lenne ettől kevesebb nála? Miért érzi csak azért alkalmatlannak három gyerek felneveléséhez, mert a saját neméhez vonzódik?!
Majd' megőrültem, amikor mindenáron ki akarta mondani azt a szót, hogy meleg. Úgy érezte, ha ezt tisztázza a hallgatóságával, akkor egyből neki fogják utalni a gyerekek felügyeleti jogát. Ilyen homofób karakterrel eddig még szerencsére egy regényben sem találkoztam, és nem is nagyon akarok.
És ahogyan az öccséről, Barthélemyről nyilatkozott! Teljesen megőrjített. Lehetett volna elfogadóbb is, ha már a testvéréről volt szó. Mert mi van akkor, ha meleg? Miért lenne ettől kevesebb nála? Miért érzi csak azért alkalmatlannak három gyerek felneveléséhez, mert a saját neméhez vonzódik?!
Majd' megőrültem, amikor mindenáron ki akarta mondani azt a szót, hogy meleg. Úgy érezte, ha ezt tisztázza a hallgatóságával, akkor egyből neki fogják utalni a gyerekek felügyeleti jogát. Ilyen homofób karakterrel eddig még szerencsére egy regényben sem találkoztam, és nem is nagyon akarok.
Annak viszont örültem, hogy a gyerekek szociális gondozója, Bénédicte pozitívan állt a homoszexuálisok témaköréhez. Milyen jó lenne, ha itthon nálunk is engedélyeznék a bejegyzett élettársi kapcsolat után az örökbefogadást, amiben ő is reménykedett! Hiszen alig van valami joga hazánkban a meleg pároknak.
A regény kereken 2000-ben íródott - uramatyám, 17 éve! -, és akkor még csak a bejegyzett élettársi kapcsolat volt Franciaországban engedélyezett. Utánanéztem, és 2013. május 18-a óta a házasság is engedélyezett a számukra. Éljenek a franciák! :)
De most térjünk át más vizekre! Ismét eljött az ideje, hogy tanuljunk néhány új szót. Az első a katekizmus, ami egy kérdés-felelet formában oktató hittankönyv. A második a kapacitál, ami a meggyőzés szinonimája. Az utolsó pedig a remisszió, amit még maga a regény is megmagyarázott: az az állapot, amikor egy adott betegség időlegesen visszahúzódik, így a beteg tünetmentes.
A regényben még a fejezetek elején lévő összefoglalások is tetszettek. Olyan volt, mintha egy színdarabot olvasnék, ahol röviden, egy mondatban elmondják előre, mi fog történni. Aztán ott volt a tizenharmadik fejezet, ami teljesen meglepett. Ha egyszer eljuttok odáig, akkor szerintem nektek is mosolyt fog csalni az arcotokra. ;)
Úgy gondolom, hogy az írónő valami fantasztikus képességgel van megáldva. Marie-Aude Murail, le a kalappal előtted - vagy inkább Ön előtt, ugyanis kiderítettem, hogy már 62 éves! Fantasztikus egy stílusa van, és remekül vázolni tudta egy ötéves kislány naivitását, illetve a rácsodálkozását a világ dolgaira. Szerintem erre csak igazán kevesen képesek.
És amikor azt ecsetelte, hogyan vesznek mintát a csontvelőből egy vizsgálat folyamán, abba szabályosan beleborzongtam. És a vérvételtől is hasonló állapotba kerültem. Barthoz hasonlóan én is kissé irtózom a vér látványától, főleg, ha véradás közben kell látni.
Igazán remek leírásai voltak, semmit nem gondoltam műnek. Tényleg el tudnám képzelni, hogy ez a történet valós, a karakterek pedig hús-vér emberek, akikkel bármikor össze tudnék futni egy francia városban.
És igen, bevallom, sírtam a regényen. Nem használtam el túl sok zsebkendőt - ebben még mindig a Nikki nyomában tartja a rekordot -, de azért potyogtak a könnyeim olvasás közben.
Ilyen regény kell ahhoz, hogy egy írónak a többi művét is olvasni akarjam. Ugyanis Marie-Aude Murailnek sikerült elérnie, hogy a Lakótárs kerestetik! című könyvét megrendeljem a Könyvmolyképző Kiadó webshopjából, illetve hogy az idei XXIV. Könyvfesztiválon lecsapjak a friss megjelenésű Tartós hullámra.
Igazán remek leírásai voltak, semmit nem gondoltam műnek. Tényleg el tudnám képzelni, hogy ez a történet valós, a karakterek pedig hús-vér emberek, akikkel bármikor össze tudnék futni egy francia városban.
És igen, bevallom, sírtam a regényen. Nem használtam el túl sok zsebkendőt - ebben még mindig a Nikki nyomában tartja a rekordot -, de azért potyogtak a könnyeim olvasás közben.
Ilyen regény kell ahhoz, hogy egy írónak a többi művét is olvasni akarjam. Ugyanis Marie-Aude Murailnek sikerült elérnie, hogy a Lakótárs kerestetik! című könyvét megrendeljem a Könyvmolyképző Kiadó webshopjából, illetve hogy az idei XXIV. Könyvfesztiválon lecsapjak a friss megjelenésű Tartós hullámra.
Összességében ez egy gyönyörű történet volt. Igazán megérte elolvasni. *.* A könyvet ajánlom mindazoknak, akik nyitott gondolkodásúak és elfogadják a melegeket. Illetve még azoknak is, akik szeretik a nem misztikus, de szívmelengető sztorikat. Meg egy kicsit az érzékenyebb lelkületűeknek is. ;)
Értékelésem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése