.: Egy kegyetlen világ, ahol csak szülésre kellesz

Kötet címe: Az Ékkő

Eredeti cím: The Jewel

Író: Amy Ewing

Sorozat neve: Az Ékkő-trilógia #1

Kiadó: Maxim Könyvkiadó

Hazai kiadás éve: 2016

Eredeti kiadás éve: 2014

Saját példányom típusa: puhaborítós

Mit tennél, ha egy olyan városban élnél, ahol eltérő tematikájú kerületekre vannak osztva az élhető területek, és ezek között nincs lehetőség a továbblépésre? Itt a gazdagok arra használják a szegényebb osztályból való, szülésre alkalmasnak talált lányokat - a helyetteseket -, hogy kihordják a gyermekeiket. Nem mások ők, mint tenyészállatok, akiket eldobnak egy használat után.

Még belegondolni is borzasztó ebbe a helyzetbe, de Violet Lasting számára ez a valóság. Elviszik egy aukcióra, ahol megvásárolja a Tó Hercegnője. Egy csodás palotába kerül, ahol finomakat ehet, kényelmes és drága ruhákat viselhet, és még egy szolgálólányt is kap. Viszont mindezért cserébe teherbe kell esnie, hogy az úrnője a tőle származó babát a kezében tarthassa. És innentől kezdődnek el számára az igazi megpróbáltatások.

A kötet a Maxim Könyvkiadó tavaly őszi akciója során került hozzám, amikor két könyv megrendelése esetén még egyet véletlenszerűen ajándékba kaphattunk melléjük. Hozzám Az Ékkő-trilógia első része került, aminek nagyon örültem, mivel kíváncsi voltam erre a történetre. Nem is bántam meg az elolvasását, mivel egy izgalmas és egyben borzasztó világot ismerhettem meg általa.

.: Adottsághasználók a Bagolyvárosban

Kötet címe: Talpig feketében

Író: Gabriella Eld

Sorozat neve: Legendák a Bagolyvárosból #1

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás éve: 2018

Mit tennél, ha egy megbilincselt idegen zuhanna be a tizenötödik emeleten lévő lakásod ablakán, amikor te éppen egy tönkrement öngyújtóba próbálsz meg életet lehelni? Alaska Jones-szal épp ez történik a kötet legelején; Igor Blankenschwaft-tal így hozza össze a sors, és ekkor még egyikük sem sejti, hogy hamarosan egy terrortámadást kell majd közösen elhárítaniuk, ami emberek százaival végezne a városukban.

A Könyvfesztiválon kaptam egy nyalókát - aminek finom, erdei gyümölcsös íze volt - a Főnix Könyvműhely standjánál való vásárlásom után, amihez a kiadó könyveire beváltható kuponok jártak. Mázlim volt, és sikerült egy 50%-os kedvezményt biztosítót kifognom, így a májusban tőlük vásárolt köteteim közé a Talpig feketébent vettem be elsőnek. :) Elég régóta gondolkodtam már rajta, hogy belekezdek valamelyik Gabriella Eld regénybe - ebbe például már a tavalyi Könyvhét óta -, és most végre eljött erre a megfelelő idő.

A borító figyelemfelkeltő a neont idéző színvilágával és a szokatlan, kissé ijesztő oni maszkkal. (Mint később kiderült, ennek is van jelentősége a történetben. Az ilyen apróságokat imádom.)

Ahogy kézbe vettem a kötetet, a vékonysága épp azt sugallta, hogy kezdjek bele bátran, mert nem fog tőle leszakadni a kezem. De hiába a kicsiny gerincméret, elég sok történés van a lapok között.

Az oldalak gyorsan fogytak, és a terjedelme miatt akár egy délután alatt is kivégezhető. Az információmennyiség miatt én azonban jobban szeretem kisebb falatokban elfogyasztani az olvasmányaimat, így ez az élmény nekem három napig tartott. Megérte, mert így legalább tudtam közben rajta gondolkodni is.

.: Poe (rém)álomvilága modern köntösben

Kötet címe: Soha már
Eredeti cím: Nevermore
Író: Kelly Creagh
Sorozat neve: Nevermore #1
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Hazai kiadás éve: 2013
Eredeti kiadás éve: 2011
Saját példányom típusa: puhaborítós

A regényt a barátnőmnek szántam 2016 karácsonyára. Hosszú ismeretségünk során közösen fedeztük fel Edgar Allan Poe világát és gondolkodásmódját a versein keresztül, így adta magát, hogy megajándékozzam ezzel a magával ragadó regénnyel. Már a szépséges és sötét hangulatot árasztó borító felkeltette a figyelmemet, az pedig plusz pont, hogy a neves író művei is visszaköszönnek benne - például számtalanszor a fejezetek elnevezését valamelyik vers címe adja.

Ahogy kinyitottam a könyvet, a fejezetek tetején lévő fordított hollós grafika tűnt fel először. Már csak azért is megérte egy-egy fejezet végéig eljutnom, hogy ezzel a látvánnyal csukjam be a könyvet.

Olvasás közben csak úgy suhantak a lapok! Azt vettem észre, hogy még csak két órája ücsörgök a fotelemben, de már a 150. oldalnál tartok. Miután végeztem a kötettel, „book hangover-be” kerültem - ami azt jelentette nálam, hogy napokig képtelen voltam más könyvre még csak rá is nézni. Ennek az érzésnek a hatására rendeltem meg a második részét is, rögtön utána.

.: Könyvértékelés: A végtelen térségek örök hallgatása

Kezdjük ezt a kritikát egy kis háttértörténettel. Ez a regény úgy került hozzám, hogy az angol emelt érettségimre való jelentkezésem után eredetileg az Oh, boy című könyvért mentünk volna be az egyik hozzánk közeli pláza Librijébe. Amikor azt nem találtam meg, körülnéztem más olvasnivaló után, de nem volt olyan, ami hasonló árú és oldalszámú lett volna, mint az előbb említett. Aztán Drágám odajött hozzám ezzel a regénnyel, és egy kis rábeszélés után - ami tartalmazta azt, hogy manapság megszerettem az ilyen műfajú könyveket, illetve hogy Sötét örvényes kötetben még nem csalódtam - megvettem.

A történet szerint egy gimnázium filozófiatanára nem akar mást, csak levizsgáztatni a végzős diákjait. Ők azonban egyre kevesebben lesznek, mivel az egyikük eszméletlenül fekszik egy kórházban, a másik pedig valahol éppen azt tervezi, hogy véget vet az életének azzal, hogy felvágja az ereit. Csupán óránként érkezik tőle egy-egy SMS, ami azt tudatja a tanárral, hogy még életben van a lány.
Hogy megakadályozza a legszörnyűbb végkimenetelt, a filozófia mestere válaszok után kezd kutatni, amiket csak és kizárólag egy ellopott pendrive-on lelhet meg. Vajon időben megtalálja a hiányzó tárgyat és sikerül megmentenie a lányt? A tanár életet és halált elválasztó kutatása során számos kérdés megfogalmazódik benne az egész világgal kapcsolatban, amire filozofikus válaszokat kapunk.

.: Könyvértékelés: Mara Dyer eszmélése

A történet szerint Mara Dyer és a barátai balesetet szenvednek, amit csak a lány él túl, a többiek életüket vesztik. Mara nem emlékszik semmire, ami akkor este történt, és ezzel egy ideig meg is elégszik. Új iskolába megy, ahol összebarátkozik egy meleg sráccal, majd megismerkedik azzal a fiúval, aki felforgatja az egész életét. A lányt hallucinációk kezdik gyötörni, a családjában is gondok vannak, és lassan az emlékei is kezdenek visszatérni arról a bizonyos éjszakáról...

Kezdjük a kritikát a legelején: a regény borítója nekem hihetetlenül tetszik. Kellően titokzatos és misztikus, ami illik a könyvhöz, és a két cím - az angol és a magyar - is nagyon ízlésesen van rajta elhelyezve. Láttam már a két folytatást is, azoknak is eléggé megfogott a külseje.

Amikor nekikezdtem a történetnek, már az elején úgy gondoltam, hogy nem jó ötlet ouija táblával játszani. És nem igazam lett? Tartok kissé az ilyen természetfölötti dolgoktól - és hiszek is bennük -, így nekem még véletlenül se lenne kedvem szórakozni az ilyesmivel. Mert mi van, ha valami nálunk nagyobb erőt sikerül kiszabadítanunk? Remélem, ha vállalkozó kedvű őrült egyének kezébe kerül ez a regény, akkor elmegy a kedvük ettől a táblától.

.: Könyvértékelés: Callie, Kayden és a véletlen

A történet két problémákkal küszködő fiatalról szól, akik az egyetemen találkoznak egymással újra. Callie azért jött ide, hogy elmeneküljön az otthonához kapcsolódó rossz emlék elől, Kayden pedig sportösztöndíjat szerzett magának. Ahogy az apja mindig is akarta.

Callie anno megmentette Kayden életét, és a fiú most szeretne az ő őrangyalával közelebbről is megismerkedni. A lány lelkében azonban óriási seb keletkezett, amit nem biztos, hogy Kayden képes begyógyítani.

Amikor nekikezdtem a regénynek, a legelső reakcióm egy óriási sóhaj volt. Itt is ugyanaz a téma, mint a Reménytelenben? Itt is a nemi erőszak áll a középpontban? Szólnak egyáltalán bármi másról a Rubin pöttyös regények?!

Aztán ahogy egyre előrébb jutottam a történetben, rájöttem, hogy ez nem olyan rossz, mint az előbb említett regény. Itt legalább nem mindenki ugyanazzal a problémával szenved. Kell a változatosság.

A regény egyik legnagyobb témája a családon belüli erőszak, amiről igenis beszélni kell. Nem szabad hagyni, hogy bárki a saját rokonait bántsa, és nem szabad elfordítani a fejünket, ha ilyenről hallunk.

Sosem értettem, hogy az emberek miért nem állnak ki magukért, amikor bántják őket a saját családtagjaik. Miért hagyják, hogy tovább folytatódjon a bántalmazás? Ha beszélnének valakivel, és próbálnának segítséget kérni, talán előbb vagy utóbb megoldódna a probléma.

Ne gondoljatok érzéketlennek, kérlek, csak képtelen vagyok ezt az egészet felfogni. Tudom, nem voltam még hasonló helyzetben, így nem tudom teljesen beleélni magam a helyzetükbe, de akkor is ezen gondolkodom állandóan...

.: Könyvértékelés: Oh, boy!

Marie-Aude Murail regényére az Instagramon figyeltem fel. A februári könyves kihívásban volt egy feladat, ahol olyan történeteket kellett felvonultatni, amiben található utalás az LMBT közösségre. Nos, sz_tundii-nél rengeteg ilyen könyvre bukkantam - áldás erre a leányzóra, amiért nem taszítja ez a téma -, és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol az Oh, boy-ról. Nagyon erősen ajánlotta, csak hozzátette, hogy olvasás közben vegyek majd magam mellé egy rakat zsebkendőt.

Nem is vártam túl sokáig a könyv beszerzésével, mivel a Könyvmolyképző Kiadó Nőnapi akciója folyamán megrendeltem a Drágám születésnapi ajándékával együtt - igen, akkora hatással van rám az a kitétel, hogy két könyv fölött ingyenes a kiszállítás, hogy szinte mindig ennyit vásárolok.
Aztán amikor egyik reggel nekikezdtem a regénynek, egyszerűen képtelen voltam letenni; szinte egy ültő/fekvő helyemben kiolvastam. Rég érintett meg regény ennyire. Utoljára talán a Nikki nyomában volt rám ilyen hatással. Teljes hatalomátvétel az érzelmeim fölött.

A regénnyel való megismerkedés és a hozzám kerülésének felvázolása után jöjjön a szokásos rész, aminek minden kritikám elején ott kell lennie: a rövid ismertetés. A történet arról szól, hogy három testvér szülők nélkül marad, és azt a problémát kell megoldani velük kapcsolatban, hogy kihez kerüljenek. Csupán csak két személy jöhet számításba: az egyikük egy homofób nő, aki már évek óta próbálkozik teherbe esni, a másik pedig egy fiatal és éretlen srác, akiben azt találják a leginkább kifogásolhatónak, hogy a saját neméhez húz a szíve.
Nagyjából ennyiről szól az Oh, boy. De olyan gyönyörűen vannak ábrázolva a karakterek, annyira élethű a könyv, és olyan mélységesen megérintett a történet, hogy az örök kedvenceim közé emeltem. Most pedig lássuk, hogy milyen gondolatok fogantak meg az agyamban olvasás közben.

Először azonban még kitérnék arra, amit a borítóról gondolok. Egész egyszerű, csak egy szivárványszínű szívecske fekete háttérrel. De tetszik. Gondolkodtam rajta, és talán a benne szereplő emberek sokszínűségét jelentheti a sok szín, vagy azt, hogy az irányunkba hány, nem várt irány felől érkezhet a szeretet. De még az is lehet, hogy a homoszexualitásra utalnak vele, hiszen igen erős szerepe van egy meleg karakternek benne.
Ti mit gondoltok? Nektek mi jut először az eszetekbe, ha ránéztek a borítóra? Osszátok meg velem! :)

.: Könyvértékelés: Hex Hall

Visszatértek a könyvkritikák az oldalra. Ez az! Ki kér egy pohár pezsgőt az ünneplés alkalmából? Ezúttal nem ígérgetek semmit, hogy melyik napon, vagy éppenséggel milyen időközönként jönnek majd. Maradjunk annyiban, hogy lesznek, amikor megírom őket. ;)

Kezdjünk is neki! Adott egy leányzó, a tizenhat éves Sophie Mercer, aki segítséget szeretne nyújtani az egyik osztálytársának a szalagavatójukon, a mágiája igénybevételével. A kedvesség és a varázslat azonban félrecsúszik, és boszorkánynak kiáltják ki a társai. Így nem lesz más választása, mint egy saját szigeten lévő bentlakásos iskolába költözni, a Hekaté Hallba. Itt olyanok tanulnak, mint ő: különleges teremtmények. Vámpírok, vérfarkasok, alakváltók, boszorkányok és tündérek; mindenféle lény megjelenik ebben az univerzumban, akik csak egy jól megírt történethez kellenek.

Az iskolában aztán Sophie összefut a helyi boszorkányklubbal, aminek a tagjai be akarják venni maguk közé. Összebarátkozik a szobatársával, aki vámpír - méghozzá leszbikus -, és mindenki őt vádolja a néhány hónappal ezelőtt történt gyilkosságért. És természetesen a románc sem maradhat el egy fiatal lány életéből: szerelmes lesz abba a fiúba, akiért a boszorkánykör feje is odavan. Ezektől garantált, hogy nem lesz bonyodalommentes a történet.

Először beszélnék egy kicsit magáról a borítóról. Nekem nagyon tetszik. Igazán ötletes ez a vízben másképp kinéző tükörképes megoldás, és az is, hogy lent a cím tükrözve látható - így bárhogy is tartod a regényt, el tudod olvasni. ;) Csak miért van rajta az a fekete macska? Gondolom, a boszorkányok jelképeként van jelen, viszont a történetet tekintve nincs semmilyen jelentősége.

.: Könyvértékelés: Az Árnytrón

Ennek is eljött az ideje. Elolvastam az egész Hatalom-trilógiát, mind a három könyvet. És fejet hajtok Jennifer A. Nielsen előtt. Az egyik kedvenc íróm lett, és a története bekerült a kedvenceim közé.

Az utolsó regény cselekménye eléggé egyszerű: szinte az egész arról szól, hogy Carthyának és az ifjú Jaron királynak meg kell küzdenie a szabadságért a közeli országokkal. Eközben számtalan ismert és szeretett személy kerül halálközeli állapotba, és a királyt is számtalanszor fogják el. Vajon meg tudja menteni az országát és saját magát is? Vagy elbukik a harcban, és az életével kell a hibáiért fizetnie?

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, már a legelső gondolatom az volt, hogy Jaronnak mindenkivel összetűzésbe kell keverednie?! Azért támadja meg az országát Mendenwal királya, mert régebben a fiatal fiú egy párbaj során megvágta a combját… Tipikus Jaron. Szintén hozza az előző kötetekben már megszokott formáját, vagyis számtalanszor kaptam azon magam, hogy vigyorgok, mint a vadalma; állandóan bajba keveredik, a saját céljai érdekében úgy alakítja a dolgokat, hogy neki a legkedvezőbb legyen, és ezt akár hazugsággal is eléri. És természetesen mindenre van egy terv a tarsolyában. Képes valakivel csak azért hatalmas patáliát csapni, hogy az ellenség gyengének higgye.

Aztán, amikor a helyzet úgy hozza, akkor hihetetlenül kedves is tud lenni a szeretteihez. A fiatal, szeleburdi Finkbe például úgy önt erőt, hogy lovaggá üti, a parancsnokát pedig addig győzködi, hogy tökéletes a vezetői posztra, amíg már ő maga is elhiszi, és hihetetlenül erős hadvezér válik belőle. És úgy buzdítja a katonáit a harc előtt, hogy közösen énekelnek egy gyerekkorából ismerős dalt; így már rögtön nem is volt olyan félelmetes a fölényben lévő hadsereg.

Örültem neki, hogy Jaron végre megtanult gyilkolni, ugyanis ebben a regényben rengetegszer kell a kardját is használnia, nem csak az éles eszét és a felvágott nyelvét. De hogy állandóan csak a veszélyt keresse! Egyszer kitalálja, hogy ágyút akar lopni, máskor önszántából feladja magát az ellenséges seregnek, meg képes még a legnagyobb uralkodónak is beszólni, ha olyan kedve van. És akár még a legszorultabb és a legrosszabb helyzetben is nekiáll azt hangoztatni, hogy mivel ő király, ezért jár neki egy ló, hogy ne kelljen gyalogolnia. És az a mértéktelen önbizalom, hogy biztosan ők fognak nyerni a csatában! Őrült! De pont ezért szerethető.

.: Könyvértékelés: Ethan és Carter

Egy ideje már szemezgettem ezzel a regénnyel, mivel mindig is kedveltem a fiú-fiú párosításokat. Nemrég volt egy hatalmas akció a Könyvmolyképző Kiadónál, így ez a könyv is megvételre került. És egyáltalán nem bántam meg. (Az elején szeretném leszögezni, hogy legnagyobb megdöbbenésemre a regény írója – a Ryan keresztnév ellenére – nő. És olyan jól le tudja írni a két srác karakterét és lelkivilágát, hogy le a kalappal előtte.)

A történet szerint a Tourette-szindrómás Carter Stevenson Los Angelesből egy kisebb városba költözik abban a reményben, hogy itt elbújhat az emberek elől, és csendben végezheti a munkáját. Azonban szinte rögtön berobban az életébe a szomszédja, Ethan Hart, az agysérült, szexuálisan igen aktív huszonnyolc éves srác, akinek egyből megtetszik Carter, és szép lassan – vagy néhol egész gyorsan – kialakul köztük a vonzalom a másik irányába.

A szerelmük történetét meséli el ez a regény. Előjön mindkét szereplő múltja, amit próbálnak elzárni, néhány karakter több titkot hordoz magában, mint sejtenénk, és a két főszereplő között csak úgy szikrázik a levegő. És igen, van benne szexjelenet. Két fiú között. Amit talán sokkal jobban tolerálnának a begyöpösödött emberek, ha elolvasnák ezt a regényt. Mert igenis ugyanolyan egy meleg pár kapcsolata, mint egy lánynak és egy fiúnak. És talán az, hogy a két főszereplő olyan betegségben szenved, amit nem igazán ismerünk, még őket is segít jobban megérteni, így talán nem fordulnak majd el tőlük annyian, ha szembejönnek velünk az utcán. Legalábbis én ebben reménykedem.

.: Könyvértékelés: Az igazi

Végre valahára eljutottam A párválasztó-sorozat legutolsó részéhez, Az igazihoz. A történet az elején nem túl sodró lendületű – akár az előző -, így néha nehezen ment az olvasása, de körülbelül a 200. oldal után már szinte faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam arra, hogy mit hoz ki belőle az írónő. Kicsit dühös és kicsit csalódott is vagyok, de örülök, hogy végül America kiérdemelte a neki járó helyet.

A történet szerint a Párválasztóban immár csak négy lány maradt benn, akik Maxon herceg szívéért és a királynőséggel járó koronáért versengenek. A főhősnőnk, America végre sikeresen eldönti, hogy valójában Maxonért dobog a szíve, és mindenáron megpróbálja megszerezni magának a fiút. Eközben újabb próbákat kell kiállnia, ahol a rátermettségét és az empatikus képességét kell bizonyítania, harcol a többi lánnyal és érzelmi hullámvasúton utazik. Eközben az egész országot lázadók fenyegetik, akik nem röstellnek még emberi életeket sem kioltani.

Nos, a könyv azzal indít, hogy America le akarja teperni az ifjú herceget, a testével is magához akarja édesgetni. Ennek érdekében szexi ruhát húz magára, aminek a herceg természetesen nem tud ellent mondani, amikor felhívja magához, hogy este szórakozzanak egy kicsit. De mivel ez a csábító boszorkány stílus egyáltalán nem passzol Americához, így jó nagyot koppan, amikor leesik Maxonnak, hogy miért is hívta fel magához, és kineveti. Néha vannak olyan döntései ennek a leányzónak, amitől a fejemet legszívesebben a falba vertem volna; na, ez is egy ilyen. Hatalmas szíve van, általában még az agya is egész jó ötleteken kattog, de ez valami borzalmasan nagy ostobaság volt. A másik tette, ami még kiverte nálam a biztosítékot – tudom, hogy ezt a kifejezést rendszeresen használom -, az az volt, amikor egy tolvajnak felajánlotta az ékszereit, hogy tudjon törleszteni a király irányába, mert akkor nem kell börtönbe vonulnia. Odáig még megértem, hogy azokat a csecsebecséket nekiadta, amiket Maxontól kapott, na de hogy még azt a nyakláncot is, amit a szeretett édesapjától kapott?! Ez nem fért a fejembe, főleg azok után, ami aztán történni fog az apjával. Azért reménykedem benne, hogy valahogyan majd vissza fogja szerezni, hiszen az egy hatalmas eszmei értékkel bíró tárgy, amit biztos, hogy magánál szeretne majd tudni. Legalábbis szerintem.

.: Könyvértékelés: A szökött király

Ezzel a könyvvel, úgy érzem, ismét megdöntöttem a saját rekordomat: két nap alatt kivégeztem. Kezd visszatérni a gyorsolvasási képességem, aminek nagyon örülök. Mondjuk az is igaz, hogy egy olyan történeten könnyű túljutni, ami tetszik is az embernek. Izgalmas volt, minden pillanatban vártam, hogy mit hoz majd a következő oldal, és tényleg képtelen voltam letenni.

A történet szerint Jaron arra készülődik, hogy átvegye az uralmat az országa, Carthya felett. Viszont amíg nem tölti be a felnőttkort, addig a helytartói egy régenst akarnak a helyére ültetni, aki majd helyette kormányoz, ugyanis a fiú viselkedése sem győzi meg őket abban, hogy helyesen cselekednének, ha őt választanák; mindenkinek visszafelesel, a saját feje után megy, és egyáltalán nem akarja úgy irányítani az országát, ahogy azt az apja tette. Vagyis ugyanannyira makacs és nagy a szája, mint az előző regényben. De tőle nem is várnánk mást.

Amikor a családja temetésén megtámadja egy régi ismerőse, eldönti, hogy átmegy a szomszéd királyságba, Aveniába, hogy megakadályozza az országa lerohanását. Az útja során szerez néhány barátot és sok ellenséget, újabb árulásra derít fényt, és számtalanszor csak a csavaros esze és a felvágott nyelve menti meg attól, hogy megöljék. De talán pont ezért szeretjük a legjobban.

.: Könyvértékelés: A hamis herceg

A hamis herceget még tavaly karácsonyra kaptam olyan gyönyörűségekkel együtt, mint a Bontásra ítélve, a Méregtan, Az elit, Az igazi és a Charlie és a csokigyár. Szerencsére lassan sikerül behoznom a lemaradásomat a könyvek terén, de azért még olyanok is vannak, amiket korábban kaptam, de még nem sikerült elolvasnom őket. De ami késik, nem múlik. :)

A történet szerint a carthyai uralkodóház mindhárom tagját meggyilkolják egy vacsora folyamán, így az országnak új királyra van szüksége. Egy Bevin Conner nevű nemes elhatározza, hogy befogad három árvát, akiket pár hét alatt megtanít úgy viselkedni, ahogy egy herceghez illik, és amelyik a legügyesebb lesz közülük, azt magával viszi a kastélyba, hogy a trónra ültesse; a másik két ifjúra pedig halál vár. A három gyerek tanulásáról és versengéséről szól főleg ez a regény, de minden más is van benne, ami jóvá tesz egy történetet: izgalom, árulás, humor és szerethető karakterek, valamint egy akkora csavar a végén, amitől leesett az állam.

Tetszett a középkori környezete a történetnek, és jó volt látni az első oldalon található térképen, hogy az írónő hogyan képzelte el a világát, és hogy hogyan helyezkednek el egymás mellett az országok. Pontosan nem tudtam belőni, hogy mikor is játszódik A hamis herceg, de valahová a középkor környékére tenném. Jó kis kardpárbajok vannak benne, középkori öltözetek és lovak. Több nem is kell. :)

Sage személyét már a könyv negyedére imádtam, abszolút kedvenc lett a Vörös pöttyös karakterek között – jelenleg talán Cassandra Clare boszorkánymesterével, Magnus Bane-nel versengenek az első helyért a szívemben a könyves ranglétrán.

A fiú megrögzött hazudozó, aki szinte minden slamasztikából úgy akarja kihúzni magát, hogy füllent egyet. Számtalanszor csak az éles esze menti meg a bőrét, és remekül ért a különböző trükkökhöz, bárkit képes átvágni. Imádtam azokat a részeket, amikor éjjel kilógott a nyitott ablakon keresztül, és végigmászott az egész házon, meg amikor a szolgálójával, Errollal – róla mindig a Weasley-család baglya jutott az eszembe - vitázott apró-cseprő dolgokon. Mindenkinek volt egy-egy velős beszólása, amiért legszívesebben kinyírták volna, és sokszor csak utólag értesültünk egy-egy tettének a miértjéről. Amikor például kiderült, hogy miért is erősködött annyira, hogy végül felültessék arra a vad lóra, kikerekedtek a szemeim. Nem hittem volna, hogy ennyire furfangos. Az viszont kissé idegesített benne, amikor az egyik pillanatban még akart Conner hercege lenni, a következőben viszont visszatáncolt ettől a lehetőségtől. Tetszett még viszont az is, hogy egy szolgálólányért képes volt kiállni, és hogy egy számára fontos kőről annyira nem volt hajlandó lemondani, hogy még a verést is vállalta érte cserébe. És amikor eljött a legnagyobb fordulat az egész történet folyamán, akkor alig kaptam levegőt, annyira nem akartam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Nem számítottam erre a meglepetésre, és csak úgy faltam utána a sorokat, hogy vajon mi történhet még ezek után.

Ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, egyre jobban megutáltam Connert. Egy alattomos dög volt, aki csak arra akarta felhasználni a fiúkat, hogy még nagyobb hatalomhoz jusson az országban azáltal, hogy a trónra került ifjút ő maga irányítja majd. A fiúk élete nem igazán számított neki, és ha valami nem úgy alakult, ahogy ő akarta, akkor nem restellett kegyetlen eszközökhöz folyamodni – például a korbácsoláshoz. Ebben az egyik szolgája, a sunyi Cregan is szívesen segédkezett, a másik embere, Mott viszont kedvelte Sage-et, és nem akart neki túlzottan nagy fájdalmat okozni. Lenyűgözött, hogy a férfi milyen hűséggel viseltetett a királyi család iránt, és hogy ott próbálta meg segíteni Sage-et – akit eléggé megkedvelt -, ahol csak tudta; még egy sebesülést is bevállalt érte. Annyira megkedveltem ezt a karaktert, hogy minden egyes pillanatában a könyvnek azt vártam, hogy mikor öli meg valaki. Hogy ez megtörténik-e vagy sem, ahhoz olvassátok el ti is! ;)

A regényhez készített montázsom.

Aztán ott volt Conner szolgálólánya, Imogen, aki egy igazán aranyos teremtés volt. Ő is sokat segített Sage-nek, amiért eléggé megkedveltem. Amikor pedig fény derült a titkára, szintén meglepődtem, de nagyon ügyes volt. Helyesen cselekedett, amikor meglépte ezt a lépést, mert így legalább nem akarta többé Conner bántani. Csak a többi cselédnek nem kellett volna olyan keményen bánnia vele.

A másik lányt a történetben - aki Amarinda volt, a hercegnő, és neki azt rendelték el, hogy hozzámenjek Carthya jövőbeni királyához - annyira nem szerettem. Úgy éreztem, hogy túlzottan magasan hordja az orrát, és ha Dariust, a király egyik fiát szerette, akkor szemétség arra rávenni, hogy a másik fiúhoz menjen hozzá – ahhoz, akiről azt sem lehet tudni, hogy él-e.

A hercegjelölt fiúk közül Tobias kissé őrültnek tűnt, mivel csak azért égette el a jegyzeteit, hogy a többiek nehogy beleolvassanak, és jobbak legyenek, mint ő. A legerősebb közülük viszont Roden volt, aki egyre jobban bánt a karddal, és aki mindig is saját magát tartotta a legjobb választásnak a király szerepére. Az viszont tetszett, amikor a közös céljuk elérése érdekében képesek voltak összefogni.

Szinte hihetetlennek tartottam, hogy valaki képes volt egy kis méreggel az egész királyi családdal végezni egy vacsora alatt. Kegyetlennek éreztem ezt, mert szívesen megismertem volna közelebbről az idősebb testvért, Darius-t, valamint a kisebbik fiában mindig bízó Erin királynét. Amennyit Jaron és a királyné kapcsolatából megismertünk, leszűrtem, hogy nagyon jó volt köztük a kapcsolat, és igazán féltette a fiát. Eckbert királyt viszont ki nem állhattam. Nem úgy kellett volna hozzáállnia a dolgokhoz, ahogy, és a fiával szemben is igazságtalan volt.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki egy középkori történetre vágyik ármánnyal, rengeteg izgalommal és egy hatalmas fordulattal. Mivel alig van benne romantika, így még a fiúk is kedvüket lelhetik benne, ha egy kis olvasnivalóra vágynak. És már várom, hogy a következő kötetet, A szökött királyt is olvashassam. :)

Értékelésem:

.: Könyvértékelés: Anna és a francia csók

Mindenkinek előre szólók, hogy készítsen be három napra elegendő élelmet, ivóvizet és tiszta ruhát, mielőtt nekikezd ennek a kritikának! Ugyanis ez eddigi életem leghosszabb ilyen témájú irománya. Lehet, hogy később is lesz még ilyen, de most jelenleg örülök, hogy ezzel megvagyok. Elég sok órámba tellett, míg mindent megfogalmaztam, de meg vagyok magammal elégedve. Remélem, hogy ti is. :) De most következzen a véleményem:

Még régebben egy adventi akció alkalmával beleolvastam a regény első pár oldalába, és akkor megtetszett, így most a hatalmas gyereknapi kedvezmény miatt úgy döntöttem, hogy meg is vásárolom. Imádom Párizst, ezért azt hittem, hogy le sem fogom tudni majd tenni ezt a könyvet, úgy beszippant magába a hangulata.

De nem ez történt.

A könyv 170. oldalához érve már azon gondolkodtam, hogy rossz vásárt csináltam, mert nem igazán nyerte el a tetszésemet; néha kínszenvedés volt olvasni. Viszont tegnap összeszedtem minden erőmet, és egyhuzamra kivégeztem az utolsó 200 oldalt, ami annyira már nem volt katasztrofális.

A történet szerint az Atlantában élő fiatal Annát elküldi az édesapja egy párizsi bentlakásos iskolába, amit természetesen a lány rosszul fogad. A legjobb barátnőjét és egy alakuló kapcsolatot kell hátrahagynia az ismeretlen francia főváros kedvéért. A kezdeti nehézségek után összebarátkozik néhány iskolatársával, majd betoppan az életébe a nagy Ő egy angol-amerikai-francia srác képében. Az egyetlen – és a legnagyobb - probléma vele, hogy foglalt. A regény tehát arról szól, hogyan kerül közel egymáshoz, majd távolodik el egymástól ez a két fiatal. Aztán ez megismétlődik. Újra. És újra.

.: Könyvértékelés: Nikki nyomában

Aki még nem olvasta ezt a könyvet, annak azt ajánlom, hogy csak a legalul lévő baglyokra vessen egy pillantást, ahol az látható, hogy mennyire tetszett ez a regény. A többi szöveg eléggé spoileres - bár a legfőbb történést nem lövöm le -, az egész könyvről szóló véleményemet tartalmazza.

Örömmel jelentem be, hogy a Nikki nyomában című regényről írom a legelső "komolyabb" kritikámat. Ehhez is nehezen tudtam hozzákezdeni, de mivel már olvasnék egy újabb kötetet - nagyon olvasásmániás lettem manapság -, úgy éreztem, nem lenne szép dolog, ha a munka elé kerülne a szórakozás. :) Így hát fogtam magam, és nekiálltam a pötyögésnek.

Két nap alatt olvastam el ezt a könyvet - tegnap este három óra alatt kivégeztem az utolsó kétszáz oldalt -, ami az elmúlt időkben számomra új rekordnak számít. Végre kezdek ismét könyvmoly lenni, egyre jobban megy a regények felfalása. :) A történet vége felé mondjuk le akartam tenni, mert úgy voltam vele, hogy nem akarom, hogy vége legyen, főleg nem így… De végül rávettem magam, hogy az utolsó betűig elolvassam, és nem bántam meg.

A sztori nagyjából arról szól, hogy az addig sikeres rögbiző Chase Walker elveszíti az édesapját egy balesetben, és ettől a srác elindul a lejtőn, drogozni és piálni kezd. Amikor egy átbulizott éjszaka után letartóztatják, az édesanyja úgy dönt, hogy elköltöznek a nagyszüleihez Arizonába, hátha a környezetváltozás jót tesz a fiának. Itt aztán Chase új barátokra talál, és megtetszik neki az iskola egyik pompomlánya, Nikki. A srác mindenáron meg akarja őt hódítani, ő viszont a múltbéli rossz tapasztalatai miatt nem akar egy rögbissel kezdeni. Egyszer aztán mégis igent mond egy randevúra, és onnantól kezdve nincs megállás, teljesen egymásba gabalyodnak.

Nagyon tetszett, ahogy a két főszereplő szívatta egymást, jókat mosolyogtam a beszólásaikon. Tetszettek a próbák, amik elé Nikki állította Chase-t; a lány nagymamája nagyon aranyos volt – amikor ilyen nagyszülőkről olvasok, mindig nagyon hiányzik az én drága mamám –, jó ötlet volt egy klasszikus filmre elvinni a srácot, ahol csak ők voltak kettesben, és megmosolyogtatott, amikor Chase Türkivel, a sziámi harcoshallal beszélgetett, és tőle kért tanácsokat azzal kapcsolatban, hogy mit vegyen fel aznap.

Imádtam Chase karakterét. Nagyon látványos volt a jellemfejlődése, és csak drukkolni tudtam neki, hogy végül az övé legyen a lány. Tetszett, hogy annyira óvta az édesanyját, hogy nem nézte eleinte jó szemmel, ahogy egy új pasival kezd ismerkedni. Hihetetlenek voltak azok a részek, ahol az édesapját gyászolta; néha még az én szemem is könnyes lett, amikor a fiú fájdalmáról olvastam. Igazán érzelmesre sikeredtek ezek a sorok, de ahol igazán zokogásba csaptam át, az az utolsó harminc oldal volt. Lacey Weatherford – az író – eldöntötte, hogy megkínoz minket, olvasókat. Nem készültem ilyen drámai végre, és kissé úgy is érzem, hogy szemétség volt ezt Chase-zel szemben meglépni. Nem ezt érdemelte.

Most jöjjenek egy kicsit a mellékszereplők. Nikki édesanyja nagyon kedves volt, imádtam, hogy ennyire jól állt Chase-hez. Amikor megtudta, hogy miket művelt ezelőtt a srác, akkor ahelyett, hogy elhajtotta volna vagy azt mondta volna neki, hogy nem való a lányához, biztosította afelől, hogy még mindig a fiaként szereti. Reménykedem benne, hogy a történet vége után még tartani fogja a kapcsolatot Chase-zel, mert szerintem szükségük van egymásra, a veszteségek összekötötték őket.

És Nikki kistesói! Imádnivaló a két kiskölök! Clara nagyon aranyos volt, amikor arra unszolta Chase-t, hogy csókolja meg a nővérét, és a rajzától is könnyek gyűltek a szemembe a boldogságtól, mivel a családjukba Chase-t is belevette.

Chase édesanyjával már más a helyzet. Az elején őt is kedvesnek gondoltam, meg voltak jó megmozdulásai, viszont azt nem értettem, hogy a vége felé miért akarta lebeszélni a fiát arról, hogy Nikki mellett kössön ki. Miért kellett arról győzködnie a fiát, hogy tizennyolc évesen még nem szabad megállapodni valaki mellett és összeköltözni vele? És miért erőltette annyira, hogy az egyetemen lesznek majd más lányok is, akik imádják a sportolókat, és Chase biztosan nem fogja majd megállni, hogy ne csalja meg velük a lányt? Ezt a megszólalását kicsit erősnek és igazságtalannak éreztem.

A srác nagypapája pedig eléggé keménynek és határozottnak lett beharangozva, viszont az unokájával szemben nagyon nagy volt a szíve. Még azt is jogosnak éreztem, amikor leteremtette a fiút a lábáról. Viszont végig ott volt Chase mellett, amikor a sportolásról volt szó, és igyekezett egyengetni a karrierjét.

Egy kérdés körvonalazódott a történet közepén a fejemben: minden férfi pickupot vezet? Chase, az édesanyjának az új pasija és a nagyapja is. Lehetett volna más típusú autókat is a regénybe tenni a pasik alá.

A könyvben elég nagy hangsúlyt fektet az írónő arra a problémára, hogy mindenkinek megvan a másikról a véleménye az első pillanatban, ahogy találkoznak vele. Beskatulyázzák az embert egy kategóriába, és onnan lehetetlen kitörni. Számos pletyka terjengett a két főszereplőről, és Chase-nek már nagyon elege volt abból, hogy mindenki azt hitte, tudják, ki ő. Senki nem vette a fáradtságot, hogy megismerje az igazi énjét.

Furcsának tartottam, hogy Nikki egy rossz tapasztalat miatt tartott Chase-től, viszont egyszer egy heves csókcsata után képes lett volna odaadni magát neki. Nyilván megbánta volna utána, de szerencsére a fiúnak volt annyi esze, hogy nemet mondott az ajánlatra. Tetszett a regényben, hogy hiába pusztult meg majdnem Chase a szexuális vágyaitól, mégsem mászott rá a lányra, hagyott neki időt arra, hogy ő maga mondja meg, hogy mikor érzi magát késznek a dologra.

Chase volt barátaitól nagyon nagy szemétség volt, hogy a srác apja halála után egyszerűen felszívódtak, viszont a történet végére főhősünk az új helyen igaz barátokra lelt. Nagyon tetszett az egyik csapattársának, Brettnek a monológja, amikor arról biztosította a fiút, hogy hiába nem tudják pótolni azt, akit elveszített, ott vannak mellette.

A történet két részre volt osztva. Az első felében voltak a problémás és az aranyos jelenetek, viszont amikor megláttam a második rész feliratot, félelem költözött a szívembe. Tudtam, hogy a vége felé jön majd a nagy tragédia, de nem szerettem volna elolvasni. Annyira jó volt addig a történet, nem akartam, hogy beárnyékolja az egészet egy sötét felhő. De azért olvastam tovább.

Esküszöm, ha legközelebb belefutok egy olyan könyvbe, amiben az egyik szereplőt Chase-nek hívják, nem fogom elolvasni! A Taking Chances - Kétesélyes szerelem című könyvben is ez volt, és ott is sírtam. Itt viszont szabályosan zokogtam, és sokkal jobban megérintett a Nikki nyomában.

Ezt a könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, viszont úgy készüljetek, hogy a vége felé rakjatok magatok mellé vagy tíz zsebkendőt. Kelleni fog.

Reménykedem benne, hogy a Könyvmolyképző Kiadó kegyes lesz hozzánk, és kiadják a regény második részét is, ami a Finding Chase nevet viseli. :)

Értékelésem:

.: Könyvértékelés: Charlie és a csokigyár

A kedvenc filmjeim listáján talán mindig is ott fog szerepelni a Tim Burton által rendezett Charlie és a csokigyár. Négy kedvenc színészem is szerepel benne – Johhny Depp, Freddie Highmore, AnnaSophia Robb és Helena Bonham Carter -, de emellett még az ábrázolt világ is fantasztikus (bár mi mást várnánk Mr. Burton-től?) Legszívesebben én magam is sétáltam volna a csokoládégyárban, és belekóstoltam volna minden ehető – és biztonságos - édességbe. :)

Karácsonyi meglepetésként kaptam ezt a könyvet a Drágámtól, és végre eljutottam odáig, hogy el is olvassam. Mivel egy gyerekeknek szóló regényről van szó, így nem kell túl nagy okosságokra és misztikumokra számítani, de felüdülés volt számomra a sok fiatal felnőtteknek szóló könyv után ilyet olvasni. Néha mindenkinek szüksége van arra, hogy egy darabig újra kisgyereknek érezhesse magát, és ez az olvasmány pont ezt az érzést adja meg nekünk. :)

A történet szerint valahol a világban van egy hatalmas csokoládégyár, ahol a legfinomabb édességeket gyártják. Ennek a tulajdonosa, egy bizonyos Vonka Vilmos úr kitalálja, hogy a csokoládéiban elrejt öt aranyszelvényt, amiknek a szerencsés megtalálói látogatást nyernek a gyárába. Már a könyv legelején megismerkedünk a szegény családban élő Picur Charlie-val, aki a két szülőjével és a négy nagyszülőjével él együtt egy kicsi házban. Amikor ez a kisfiú tudomást szerez a szelvényekről, minden vágya, hogy ő is egyike legyen a szerencséseknek. Tudja, hogy nagyon kicsi az esélye, mégis reménykedik. A kevés jövedelmük miatt csak néhány csokoládét van esélye kinyitni, és egyikben sem található aranybiléta. Közben majdnem az összes szelvény elkel – mindet visszataszító kölkök találták meg -, egyedül egy marad, amit aztán a kis főhősünk egy szerencsés véletlennek hála megtalál. Rögtön hazaszalad vele, és elújságolja a nagy hírt a szeretteinek, akik közül jelentkezik az egyik nagyapja, Joe, hogy majd ő elkíséri a gyárba. Amint megérkezik az öt gyerek és a kilenc szülő, a tulajdonos szívélyesen üdvözli őket, és elkezdődik a mesés gyárlátogatás. Fantasztikus találmányokkal és édességekkel ismerteti meg az író, Roald Dahl az olvasókat, valamint még bemutat pár vicces és furcsa lényt is, az umpa-lumpákat. Ahogy halad előre a történet, folyamatosan kiesnek a vásott kölykök és a szüleik, és a végén csak egy gyerek marad, aki kiérdemli a lehető legnagyobb jutalmat.

Az elején furcsa volt magyarul olvasni a szereplők nevét, hiszen a filmnek hála főleg az angolos verzióhoz szoktunk hozzá, de körülbelül a könyv negyedénél már fel sem tűnik, hogy nem egyeznek teljesen. A filmhez képest vannak különbségek – például Charlie családja nem fogadja el a fiútól a felajánlott születésnapi csokoládét, és Vonka Vilmos nem panaszkodik a szörnyű, egy fogorvos fiaként eltöltött gyerekkoráról -, de igazán aranyos és olvasmányos a történet.

A regényhez készített montázsom, amihez a filmbeli jeleneteket használtam.

Tetszett, hogy a gyerekek nevei utaltak a jellemükre, és imádtam Vonka Vilmos őrült karakterét. Nem tudom, hogy mások is vannak-e úgy, hogy ha egy olyan könyvet olvasnak, amiből már készült filmes feldolgozás, akkor az adott karakternek úgy hallják a hangját a fejükben, ahogy a színész is beszélt. Így voltam én is Vonka Vilmossal. Ahányszor csak az ő mondatait olvastam, mindig Johnny Depp kellemes szinkronhangját hallottam. :D Valamint még az is tetszett, hogy a boltos – akinél Charlie megtalálta egy csokiban az aranybilétát -, segített a fiúnak kiszabadulni a hiénák karmaiból, és azt mondta neki, hogy szaladjon azonnal haza a családjához, és senkinek se adja oda azt a szelvényt, mert ő igazán megérdemli.

Imádtam még Joe nagyapót is, nagyon aranyos volt a kisunokájához. Mindig figyelt arra, nehogy elkeveredjem Charlie, és jókat nevetett a többi gyerek szerencsétlenkedésén. Szerintem minden kisgyereknek ilyen kedves és bolondos nagypapára lenne szüksége, és akkor sokkal jobb lenne a gyerekkoruk.

Néhány, a mai világra jellemző problémát is felvonultat a regény, mint például azt, hogy a gazdag emberek azt hiszik, hogy ők mindent megkaphatnak, vagy hogy a gyerekek egész nap csak a televíziót bámulják, vagy ha valakinek van egy remek ötlete, akkor azt mások is azonnal meg akarják szerezni, hogy abból maguknak profitáljanak.

Ennek a világnak a legérdekesebb teremtményei talán az umpa-lumpák voltak, akik kicsi embereknek néznek ki, és akik a gyárban dolgoznak. Tetszettek azok a versek, amiket minden egyes gyerek eltűnése után énekeltek, de főleg az volt a kedvencem, amiben arról daloltak, hogy szükséges néha kikapcsolni a gyerek előtt a televíziót, és könyvet kell adni a kezébe.

Mindenkinek ajánlom ezt a regényt, aki szeretne egy kis kikapcsolódást ebben a rohanó világban. Néha el kell engednünk a stresszt okozó tényezőket, és olyanokkal kell körbevennünk magunkat, amiket gyerekkorunkban is élveztünk volna. :)

Értékelésem:

.: Könyvértékelés: A rontás könyve

Egy újabb gyerekkönyvről van szó, ami kivételesen a Drágám tulajdonában van, de kölcsönadta, hogy olvassam el. Nem bántam meg az ajánlását, mert két nap alatt kiolvastam a regényt, annyira izgalmas volt. Rájöttem, hogy többször kellene gyerekeknek szóló írásokat olvasgatnom. :)

A könyv röviden arról szól, hogy a duci Douglas a nyárra a nagybátyjához költözik egy kisvárosba, Misty Bay-be. Itt találkozik két fiatallal, a félénk Peterrel és a belevaló Crystallal, és azonnal barátságot kötnek egymással. Douglas-t látomások kínozzák, melyekben egy titkos társaság, a Láthatatlanok szerepelnek. A gyerekek nyomozni kezdenek a szervezet után, és rejtélyes dolgokra derítenek fényt. Minden gyanú a város kegyetlen volt polgármesterére utal, aki úgy látszik, ismét visszatért, hogy megszerezze az egyik legnagyobb hatalommal bíró irományt, a Rontás Könyvét. Ennek segítségével ő lenne a világ legerősebb varázslója, és a gyerekeknek ezt kell megakadályozniuk. De néha nem az az ellenség, akit annak gondolunk…

A felvonultatott karakterekkel meg voltam elégedve. Bírtam Douglas vicces beszólásait, valamint jókat mosolyogtam a haspókságán, mivel állandóan különféle ételekre gondolt. Tetszett Crystal személyisége, kedvelem az olyan lányokat, akik képesek beolvasni a srácoknak, és sokszor szívatta Douglas-t a gondolatolvasási képességével. Peternek pedig talán az volt a legaranyosabb jelenete, amikor kiderült róla, hogy a szigorú szülei ellenére minden éjjel ételmaradékot ad a szobája ablakában megjelenő macskáknak. Nagyon tetszett még Douglas nagybátyjának, Kendred Halloway-nek az a programja, hogy gyerekeket invitált meg a saját könyvtárába, hogy közelebb vigye őket az olvasás varázslatos világához. A Láthatatlanok után nyomozó dekektív, Robert Kershaw viszont rettentően tenyérbemászó volt, legszívesebben néha belenyúltam volna a könyvbe, és lekevertem volna neki egy pofont. A történet mégis vele zárul, és ebből arra következtetek, hogy a további kötetekben fogunk még vele találkozni.

Tetszettek a karakterek közötti váltások, jó volt, hogy az eseményeket nem csak egy ember szemszögéből ismertük meg. Volt, hogy csak az a személy szerepelt az adott jelenetben, akivel történt az esemény. Általában a kettőnél több szereplős szemszögtől kissé összezavarodom, de itt ügyesen meg volt oldva, hogy tudja az olvasó, éppen kinél jár.

A történet egyedüli negatívumaként talán a néhol érdekesre sikeredett fordítást tudnám felhozni. Voltak olyan szavak, amikkel meg sem próbálkozott a fordító, és néha furcsán rakta össze a mondatokat. De azért annyira nem volt rossz, hogy zavart volna az olvasásban.

Tetszettek még a Douglas-nél bevillanó emlékképek is, jó volt megismerni, hogy mi is történt az eredeti Láthatatlanokkal. Igazán kedves gesztus ettől a titokzatos csoporttól, hogy mindig akkor és ott bukkannak fel, ahol éppen szükségük van rájuk a bajbajutott gyerekeknek. Amikor a három gyerek utánuk kezdett nyomozni, akkor a padláson megtalálták Ken nagybácsi naplóit, és abból olvastak fel egymásnak részleteket. Nagyon érdekelt, hogy mi található bennük, és amikor a fiatalok abbahagyták egy-egy rész ismertetését, legszívesebben rájuk szóltam volna, hogy azzal foglalkozzanak továbbra is.

Minden olyan elem megtalálható ebben a regényben, ami egy gyereket – vagy gyereklelkű felnőttet - képes arra rávenni, hogy leüljön és a kezébe vegyen egy könyvet: különleges képességek, varázslat, telepátia, izgalom, szerethető karakterek. Amikor a történet vége felé jártam, nagyon meglepődtem, hiszen pont arról derült ki, hogy rosszban sántikál, akiről egyáltalán nem gondoltam volna. Ez a fordulat nagyon tetszett.

A történetnek nagyon aranyos üzenete van: hiába leszel felnőtt, hiába leszel idősebb, a lelkednek még akkor is maradhat egy olyan kis darabkája, ahol örökre megmarad benned a gyermeki kíváncsiság, fantázia és jóság. Igazán fontos, hogy ne gyöpösödj be, egy kicsit mindig is meg kell maradnod annak a kiskölyöknek, aki réges-régen voltál. És ha valamit egyszer megfogadsz a barátaid körében, akkor azt sose szegd meg. Nem számít, milyen régen történt, ha nem figyelsz magadra, akkor nem várt következményei lehetnek a cselekedeteidnek.

A könyvet egyébként egy olasz író, Giovanni Del Ponte írta, és magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg. A regény első lapján van arra utalás, hogy a sorozat következő része előkészületben van, így reménykedem, hogy hamarosan a többi részét is elolvashatom. :)

Értékelésem: