.: Könyvkritika: Mara Dyer eszmélése

A történet szerint Mara Dyer és a barátai balesetet szenvednek, amit csak a lány él túl, a többiek életüket vesztik. Mara nem emlékszik semmire, ami akkor este történt, és ezzel egy ideig meg is elégszik. Új iskolába megy, ahol összebarátkozik egy meleg sráccal, majd megismerkedik azzal a fiúval, aki felforgatja az egész életét. A lányt hallucinációk kezdik gyötörni, a családjában is gondok vannak, és lassan az emlékei is kezdenek visszatérni arról a bizonyos éjszakáról...

Kezdjük a kritikát a legelején: a regény borítója nekem hihetetlenül tetszik. Kellően titokzatos és misztikus, ami illik a könyvhöz, és a két cím - az angol és a magyar - is nagyon ízlésesen van rajta elhelyezve. Láttam már a két folytatást is, azoknak is eléggé megfogott a külseje.

Amikor nekikezdtem a történetnek, már az elején úgy gondoltam, hogy nem jó ötlet ouija táblával játszani. És nem igazam lett? Tartok kissé az ilyen természetfölötti dolgoktól - és hiszek is bennük -, így nekem még véletlenül se lenne kedvem szórakozni az ilyesmivel. Mert mi van, ha valami nálunk nagyobb erőt sikerül kiszabadítanunk? Remélem, ha vállalkozó kedvű őrült egyének kezébe kerül ez a regény, akkor elmegy a kedvük ettől a táblától.
Szeretem, amikor olyan együtteseket emlegetnek a könyvekben, akikről már hallottam, esetleg néhány számukat ismerem is. Így volt ez itt is, ahol a Death Cub for Cutie került említésre. Még az Alkonyatos időszakomból ismerem a bandát, ugyanis a második részben tőlük is elhangzik egy szám, a Meet Me on the Equinox. Hallgassátok meg, hátha belőletek is nosztalgikus érzéseket csal elő! :)


Ahogy elnézem, a regényekben nagyon szeretik a gyerekeket pszichológus szülővel verni. Most komolyan, ki az, aki kibírná, hogy egy ilyen szakmában dolgozó egyénnel kelljen egy fedél alatt élnie?! Engem kiborítana, hogy sosem tudhatnám, vajon nem éppen a következő pácienseként néz -e rám. Vagy ha esetleg a tanácsait nem a szülői szeretet, hanem a munkaimádat mondatná vele. De cáfoljon meg nyugodtan valaki, aki hasonló felmenővel rendelkezik! Szívesen meghallgatom bárki ellenvéleményét.
Viszont ha egy adott családban egy pszichológus és egy ügyvéd is található, akkor nyilván nem kell attól tartaniuk, hogy nem lesz mit a tejbe aprítani. (Ezért kissé talán irigyeltem Marát.) Én ezt a szülői párosítást kicsit erősnek éreztem, de hát ki tudja, hogy a való életben kiket hoz össze a sors?

A főszereplő leányzót végig kissé furának tartottam, de legalább az közös volt bennünk, hogy amikor olvastam a kötetet, én is mindig banánt reggeliztem. Azok a fárasztó melós reggelek! Aranyos volt Marától, hogy meg akarta menteni azt a szegény szerencsétlen kutyust, de utána teljesen elfajultak az események. A történet folyama kissé kiszámítható volt, de azért összességében tetszett.

Az iskolában titokzatos felbukkanó srácot, Noah-t is megkedveltem. (Tudom, hogy már említettem a Callie, Kayden és a véletlen kritikámban is, de igazán kedvelem ezt a nevet.) Szimpatikus srác volt, de kifejezetten nem vált a kedvencemmé. Viszont kíváncsi vagyok, mit hoz majd ki belőle a további részekben az írónő.

Aztán ott volt Mara legjobb barátja, a saját magát biszexuálisnak, zsidónak és fekának tituláló, raszta hajú srác, Jamie. Vele a lány igazán összhangba került, és jó volt olvasni a beszélgetéseiket. Örülök, hogy egyre több meleg karakter van a regényekben. Kellenek, hiszen ha már a könyvmolyok elfogadóbbak lesznek, akkor máris közelebb kerülünk egy szebb és jobb világhoz. :)
Viszont azon meglepődtem, hogy melyik lánnyal került közelebbi kapcsolatba ez a srác. Szívesen olvasnék még többet is kettejükről - mondjuk egy spin-off regény keretein belül.

Viszont van egy óriási hiba a magyar verzióban, ami rontott egy kicsit az összképen számomra. Nagyon nehezen tudtam napirendre térni afölött, hogy a fordító New Englandet Új-Angliának hívta. Tudtommal a helységneveket nem szokás átírni. Főleg nem azokat, amik léteznek a valóságban is.

Szánom-bánom, de a pszichológiai szakzsargonban még mindig nem vagyok otthon, így kénytelen voltak utánanézni az antipszichotikum és a pszichózis kifejezéseknek. Előbbi a tünetek hatékony kontrollálásában segít, illetve a normális életet igyekszik megteremteni. Utóbbi pedig arra utal, amikor a beteg elveszti a kapcsolatát a valósággal, téveszméi és érzékcsalódásai lesznek. Erre szokás felírni az antipszichotikumot.

Ha pár évvel ezelőtt olvastam volna a könyvet, talán még jobban megijedtem volna tőle. A Hex Hall írónőjének, Rachel Hawkins-nak hála - akinek az ajánlása és figyelmeztetése a kötet hátoldalán található - elég ijesztő történetre számítottam, viszoont nem szólt akkorát a sztori. Főleg így, hogy az elmúlt években végignéztem néhány horror videojátékot a TheVR-os srácoknak köszönhetően, így kevésbé vagyok már ijedős. Viszont pont ennek hála kezdem megkedvelni a thrillereket is. :P

Kettő, számomra paranormális szituációnak is nevezhető eset is megesett velem, amíg a könyvet olvastam. Az első akkor történt, amikor épp hazafele tartottam vonattal a munkahelyemről. Az egyik állomás előtt meg kellett állnunk, mert valami hiba történt, a következő pillanatban pedig elment az áram az egész szerelvényben. Az utasok szép lassan elővették a telefonjaikat, így fény töltötte be a helyet, de azért eléggé ijesztő volt. Azt hiszem, pont egy kicsit félelmetesebb résznél tartottam, így kissé paráztam abban a tíz percben, amíg a sötétben kellett ücsörögni. De aztán szerencsére megjavították a problémát, és ismét fény öntötte el a járművet, aztán tovább is indultunk.
Második alkalommal pedig a későn érkező busz miatt lekéstem a vonatomat - pontosan az orrom előtt ment el -, és egy kisebb pánikroham után kénytelen voltam felszállni egy másik szerelvényre, ha nem akartam egy órát ácsorogni a pályaudvaron... Így felültem arra, amelyikről majd lehetőségem lesz átszállni a következőre, ami hazavisz, de legalább addig is kényelmesen és meleg helyen pihenhettem. Leszálltam egy megállónál egy pláza közelében, ahol csak a lámpák világítottak, mivel decemberben este ötkor ugyebár már sötét volt, és ez akkor történt. Hogy ne teljen el üresen az a fél óra, amit a szabad ég alatt kellett eltöltenem a várakozással, elővettem a regényt, és egy lámpaoszlop alatt olvasni kezdtem. Ekkor még voltak körülöttem vagy öten. Aztán olvastam néhány oldalt, és amikor legközelebb felnéztem, teljesen egyedül voltam a megállóban. Csak a leheletem fehér ködfüggönye kúszott fel a sötét ég felé, ahogy kifújtam a levegőt. Félelmetes érzés volt.
Szóval csak óvatosan a természetfölötti olvasmányokkal!

Összegzésként ez egy jó könyv volt, de a legjobbakkal nem vehette fel a versenyt. Viszont a végén olyan meglepő volt a fordulat, hogy egyszer mindenképp a markomba kaparintom majd a második részét, és elolvasom azt is. Ilyen függővégnél muszáj.

Értékelésem:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése