.: Könyvértékelés: A szökött király

Ezzel a könyvvel, úgy érzem, ismét megdöntöttem a saját rekordomat: két nap alatt kivégeztem. Kezd visszatérni a gyorsolvasási képességem, aminek nagyon örülök. Mondjuk az is igaz, hogy egy olyan történeten könnyű túljutni, ami tetszik is az embernek. Izgalmas volt, minden pillanatban vártam, hogy mit hoz majd a következő oldal, és tényleg képtelen voltam letenni.

A történet szerint Jaron arra készülődik, hogy átvegye az uralmat az országa, Carthya felett. Viszont amíg nem tölti be a felnőttkort, addig a helytartói egy régenst akarnak a helyére ültetni, aki majd helyette kormányoz, ugyanis a fiú viselkedése sem győzi meg őket abban, hogy helyesen cselekednének, ha őt választanák; mindenkinek visszafelesel, a saját feje után megy, és egyáltalán nem akarja úgy irányítani az országát, ahogy azt az apja tette. Vagyis ugyanannyira makacs és nagy a szája, mint az előző regényben. De tőle nem is várnánk mást.
Amikor a családja temetésén megtámadja egy régi ismerőse, eldönti, hogy átmegy a szomszéd királyságba, Aveniába, hogy megakadályozza az országa lerohanását. Az útja során szerez néhány barátot és sok ellenséget, újabb árulásra derít fényt, és számtalanszor csak a csavaros esze és a felvágott nyelve menti meg attól, hogy megöljék. De talán pont ezért szeretjük a legjobban.

A könyv borítója első pillantásra annyira nem fogott meg, mint az előző regényé, viszont minél többször láttam, annál jobban megtetszett. Bár úgy gondolom, hogy a törött kard helyett inkább a régi aranyozott órát kellett volna rátenni, annyit szerepelt az a tárgy a kötetben. Olvassátok el ti is, és megértitek majd, hogy miért mondom ezt. Igazi érzelmi hullámvasúton mentem keresztül, amikor valaki máshoz került az óra, nem pedig a gazdájához. Életemben nem aggódtam még ennyit egy egyszerű, viszont hatalmas eszmei értékkel rendelkező tárgyért.

Olyan ez a regény, hogy már az első oldalak tartogattak meglepetést: nem számítottam volna arra, hogy az a bizonyos személy lesz az ifjú király orgyilkosa, aki. A történet vége felé aztán ismét felbukkant, és égett benne a bosszúvágy, hogy megtorolja a sérelmeit Jaronon.
Apropó, a főhős neve. Bevallom őszintén, az első kötet után furcsálltam, hogy Jaronnak volt hívva az ifjú király, mivel az előző részben nagyon hozzászoktam a Sage álnévhez, és azt még mindig hozzá passzolóbbnak érzem. De szerencsére az írónő – vagy éppenséggel a főszereplő – kielégítette azt a vágyamat, hogy Sage-ről olvassak többet, mivel a történet nagy részében ismét ezen a néven mutatkozik be mindenkinek.

Áradozok még egy kicsit a főhős személyiségéről, ha nem bánjátok. Néha már azon gondolkodtam, hogy ő tulajdonképpen egy királyi álruhába bújt asszasszin, mivel úgy mászik és harcol, mint ahogy azt az Assassin’s Creed játékokban megszokhattuk.
Nagyon tetszettek a beszólásai, imádtam, hogy ennyire felvágták a nyelvét, és állandóan megmosolyogtatott a humora. Királyként az alattvalóitól megköveteli, hogy a neki kijáró címen szólítsák meg, viszont a barátait kötelezi, hogy tegezzék. Fontos számára a népe jóléte, és nem veti meg a szegényeket. Sokkal jobb uralkodó, mint az apja volt. És amikor mindent kockára téve elvisz egy árván maradt kislányt a nagyapjához, akkor lehet látni, mekkora szíve van. Tökéletesen be tud olvadni a környezetébe, hiszen még az aveniai akcentust is elsajátította, amit előszeretettel használ. Amikor nem tudott előállni azzal a történetével, hogy a lovát honnan is lopta, akkor hangosan nevettem. Borzasztó lehetett, hogy nem tudott még többet hazudni. Aztán még azt is imádtam benne, hogy állandóan az ördögöket emlegeti, ha segítségre van szüksége, vagy ha valamit nagyon elrontott. És le a kalappal az akaratereje előtt! Hihetetlen, hogy még sérülten is képes kiállni valaki ellen egy kardpárbajra, még akkor is, ha sokkal kisebb az ő esélye a nyerésre – mondjuk ezt már az előző kötetben is megtapasztalhattuk. És hiába érez elemi erejű dühöt magában, akkor sem támadja meg azt, aki szándékosan idegesíti. És alig akartam elhinni, hogy egy olyan személyben is képes megbízni, aki az életére tört, és még a kapitányának is kinevezi. Vakmerő és örült, de ezért (is) imádható.
Gratulálok az írónőnek, amiért egy ennyire szerethető karaktert hozott létre. Alapvetően jobban szeretem az olyan történeteket, ahol egy srác szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, és Sage lett az egyik kedvencem. Jennifer A. Nielsen elérte, hogy a kedvenc középkori témájú történetemként emlegessem a sorozatát. De egy kérdésem azért lenne hozzá: honnan szerezte ezeket a remek neveket a történetéhez? A legtöbb sztoriban szokásos neveket lehet csak olvasni, itt viszont szinte az összes különleges. Ezért irigylem. :) Meg azért is, mert a tervként emlegetett dolgok – amikre csak néha van egy-egy utalás - a végén összeállnak egy egésszé, és minden értelmet nyer. Szép lassan tudódnak csak ki a miértek, és ezt imádom még ebben a sorozatban.

Megfogtak azok a részek, ahol a fiú Imogenért, a szolgálólányból lett nemesért aggódik. Nincs sok romantika a történetben, így fiúknak is nyugodt szívvel tudnám ajánlani, viszont ahol van, ott szinte már azért könyörgök, hogy ők ketten jöjjenek össze. De tudom, hogy ez abban a korban lehetetlen lett volna. Ott van a királynak Amarinda hercegnő, akit majd el kell venni, és ezt Imogen is tudja. Így mindig ott van közöttük az a bizonyos szikra, de sosem lépik át a határt. Hazudnak egymásnak az érzéseikről, és Jaron kegyetlenül elküldi maga mellől a lányt, hogy baja ne essen; amikor ezt a részt olvastam, akkor nagyon haragudtam a fiúra, de végül megértettem, hogy miért volt szükséges meglépnie ezt.
Amikor Imogen ott bukkant fel, ahol nem kellett volna, akkor a főszereplővel együtt én is majdnem megőrültem, hogy mi lesz, ha történik vele valami. De aztán olyan előrelátó intézkedéseket tett, amiktől leesett az állam. Hogy honnan tudta, hogy Sage-nek majd szüksége lesz a segítségére, azt nem tudom, de nagyon ügyes és furfangos volt.

Örültem, hogy az előző részben megkedvelt karakterek, Mott és Tobias is feltűntek a kötetben. Az előbbinek hihetetlen a hűsége és a szeretete a királya felé, de őrült, amiért valamilyen sebesülést mindig bevállal érte. Az utóbbiban pedig szeretem, hogy néha be mer szólni Jaronnak, de közben bármikor hajlandó segíteni neki. És az is tetszett, hogy tanítóként szeretne majd dolgozni. Igazán nemes feladat.
Kedveltem még a tolvajok vezérét, Ericket is. A foglalkozása ellenére nem volt ostoba, és a szíve is a helyén volt. Igyekezett betartatni a tolvajokkal a szabályaikat. És érdekes volt, hogy a tolvaj mivoltuk ellenére ők is igényelték a szórakozást és a játékot, mint más emberek. Valamint tetszett még Ericknek az a megszólalása, hogy mire Sage-dzsel ennek a kalandnak a végére érnek, meg fogja utálni a fiút.
A történet folyamán az egyik kedvenc karakterem Harlowe mester volt, a kis árva Nila nagyapja. Az ő szíve is csordultig van kedvességgel, és szinte a saját fiaként tekintett Sage-re, amikor vendégül látta magánál a fiút. A két karakter jeleneteitől szinte könny csordult a szemembe a boldogságtól, főleg, amikor megölelték egymást. Látszott, hogy a fiúnak szüksége lenne egy apára, és ezt az öregember meg is adta neki. Amikor távozott tőle, akkor azt kívántam, hogy bárcsak visszatérne még hozzá! Viszont nem pont úgy gondoltam, ahogy a történetben az megesett…

A regénynek hála még egy új szónak a jelentését is megtanultam, ez pedig a pacuha, ami annyit tesz, hogy rendezetlen öltözetű. Ha valaki még nem ismerte ezt rajtam kívül, akkor kérem, tegye fel a kezét!

A történet olyan függővéggel zárult, ami után azonnal nyúlnék a következő kötet után, hogy megtudjam, hogyan végződik az egész Hatalom-trilógia. De hiába van meg az a rész is, kicsit tartok a végkifejlettől, és tulajdonképpen még nem szeretnék szabadulni Jaronéktól. Így előbb Kiera Cass: Az igazi című regényébe kezdek majd bele. Mert az nem én lennék, ha rögtön elolvasnám a folytatást. :P

Értékelésem:

2 megjegyzés:

  1. Fel raktam a kezem! :P
    És igen, tudjuk, hogy nem te lennél... :P Pedig mennyivel megkönnyítenéd a dolgodat. ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor jó, nem csak én vagyok ennyire tudatlan. :P :D Igen, tudom. De sosem szerettem megkönnyíteni a saját dolgom. :P

      Törlés