.: Könyvkritika: A hamis herceg

A hamis herceget még tavaly karácsonyra kaptam olyan gyönyörűségekkel együtt, mint a Bontásra ítélve, a Méregtan, Az elit, Az igazi és a Charlie és a csokigyár. Szerencsére lassan sikerül behoznom a lemaradásomat a könyvek terén, de azért még olyanok is vannak, amiket korábban kaptam, de még nem sikerült elolvasnom őket. De ami késik, nem múlik. :)

A történet szerint a carthyai uralkodóház mindhárom tagját meggyilkolják egy vacsora folyamán, így az országnak új királyra van szüksége. Egy Bevin Conner nevű nemes elhatározza, hogy befogad három árvát, akiket pár hét alatt megtanít úgy viselkedni, ahogy egy herceghez illik, és amelyik a legügyesebb lesz közülük, azt magával viszi a kastélyba, hogy a trónra ültesse; a másik két ifjúra pedig halál vár. A három gyerek tanulásáról és versengéséről szól főleg ez a regény, de minden más is van benne, ami jóvá tesz egy történetet: izgalom, árulás, humor és szerethető karakterek, valamint egy akkora csavar a végén, amitől leesett az állam.

Tetszett a középkori környezete a történetnek, és jó volt látni az első oldalon található térképen, hogy az írónő hogyan képzelte el a világát, és hogy hogyan helyezkednek el egymás mellett az országok. Pontosan nem tudtam belőni, hogy mikor is játszódik A hamis herceg, de valahová a középkor környékére tenném. Jó kis kardpárbajok vannak benne, középkori öltözetek és lovak. Több nem is kell. :)

Sage személyét már a könyv negyedére imádtam, abszolút kedvenc lett a Vörös pöttyös karakterek között – jelenleg talán Cassandra Clare boszorkánymesterével, Magnus Bane-nel versengenek az első helyért a szívemben a könyves ranglétrán.
A fiú megrögzött hazudozó, aki szinte minden slamasztikából úgy akarja kihúzni magát, hogy füllent egyet. Számtalanszor csak az éles esze menti meg a bőrét, és remekül ért a különböző trükkökhöz, bárkit képes átvágni. Imádtam azokat a részeket, amikor éjjel kilógott a nyitott ablakon keresztül, és végigmászott az egész házon, meg amikor a szolgálójával, Errollal – róla mindig a Weasley-család baglya jutott az eszembe - vitázott apró-cseprő dolgokon. Mindenkinek volt egy-egy velős beszólása, amiért legszívesebben kinyírták volna, és sokszor csak utólag értesültünk egy-egy tettének a miértjéről. Amikor például kiderült, hogy miért is erősködött annyira, hogy végül felültessék arra a vad lóra, kikerekedtek a szemeim. Nem hittem volna, hogy ennyire furfangos. Az viszont kissé idegesített benne, amikor az egyik pillanatban még akart Conner hercege lenni, a következőben viszont visszatáncolt ettől a lehetőségtől. Tetszett még viszont az is, hogy egy szolgálólányért képes volt kiállni, és hogy egy számára fontos kőről annyira nem volt hajlandó lemondani, hogy még a verést is vállalta érte cserébe. És amikor eljött a legnagyobb fordulat az egész történet folyamán, akkor alig kaptam levegőt, annyira nem akartam elhinni, hogy ilyen lehetséges. Nem számítottam erre a meglepetésre, és csak úgy faltam utána a sorokat, hogy vajon mi történhet még ezek után.

Ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, egyre jobban megutáltam Connert. Egy alattomos dög volt, aki csak arra akarta felhasználni a fiúkat, hogy még nagyobb hatalomhoz jusson az országban azáltal, hogy a trónra került ifjút ő maga irányítja majd. A fiúk élete nem igazán számított neki, és ha valami nem úgy alakult, ahogy ő akarta, akkor nem restellett kegyetlen eszközökhöz folyamodni – például a korbácsoláshoz. Ebben az egyik szolgája, a sunyi Cregan is szívesen segédkezett, a másik embere, Mott viszont kedvelte Sage-et, és nem akart neki túlzottan nagy fájdalmat okozni. Lenyűgözött, hogy a férfi milyen hűséggel viseltetett a királyi család iránt, és hogy ott próbálta meg segíteni Sage-et – akit eléggé megkedvelt -, ahol csak tudta; még egy sebesülést is bevállalt érte. Annyira megkedveltem ezt a karaktert, hogy minden egyes pillanatában a könyvnek azt vártam, hogy mikor öli meg valaki. Hogy ez megtörténik-e vagy sem, ahhoz olvassátok el ti is! ;)

A regényhez készített montázsom.
Aztán ott volt Conner szolgálólánya, Imogen, aki egy igazán aranyos teremtés volt. Ő is sokat segített Sage-nek, amiért eléggé megkedveltem. Amikor pedig fény derült a titkára, szintén meglepődtem, de nagyon ügyes volt. Helyesen cselekedett, amikor meglépte ezt a lépést, mert így legalább nem akarta többé Conner bántani. Csak a többi cselédnek nem kellett volna olyan keményen bánnia vele.
A másik lányt a történetben - aki Amarinda volt, a hercegnő, és neki azt rendelték el, hogy hozzámenjek Carthya jövőbeni királyához - annyira nem szerettem. Úgy éreztem, hogy túlzottan magasan hordja az orrát, és ha Dariust, a király egyik fiát szerette, akkor szemétség arra rávenni, hogy a másik fiúhoz menjen hozzá – ahhoz, akiről azt sem lehet tudni, hogy él-e.

A hercegjelölt fiúk közül Tobias kissé őrültnek tűnt, mivel csak azért égette el a jegyzeteit, hogy a többiek nehogy beleolvassanak, és jobbak legyenek, mint ő. A legerősebb közülük viszont Roden volt, aki egyre jobban bánt a karddal, és aki mindig is saját magát tartotta a legjobb választásnak a király szerepére. Az viszont tetszett, amikor a közös céljuk elérése érdekében képesek voltak összefogni.

Szinte hihetetlennek tartottam, hogy valaki képes volt egy kis méreggel az egész királyi családdal végezni egy vacsora alatt. Kegyetlennek éreztem ezt, mert szívesen megismertem volna közelebbről az idősebb testvért, Darius-t, valamint a kisebbik fiában mindig bízó Erin királynét. Amennyit Jaron és a királyné kapcsolatából megismertünk, leszűrtem, hogy nagyon jó volt köztük a kapcsolat, és igazán féltette a fiát. Eckbert királyt viszont ki nem állhattam. Nem úgy kellett volna hozzáállnia a dolgokhoz, ahogy, és a fiával szemben is igazságtalan volt.

A könyvet ajánlom mindenkinek, aki egy középkori történetre vágyik ármánnyal, rengeteg izgalommal és egy hatalmas fordulattal. Mivel alig van benne romantika, így még a fiúk is kedvüket lelhetik benne, ha egy kis olvasnivalóra vágynak. És már várom, hogy a következő kötetet, A szökött királyt is olvashassam. :)

Értékelésem:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése