.: Könyvkritika: Az igazi

Végre valahára eljutottam A párválasztó-sorozat legutolsó részéhez, Az igazihoz. A történet az elején nem túl sodró lendületű – akár az előző -, így néha nehezen ment az olvasása, de körülbelül a 200. oldal után már szinte faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam arra, hogy mit hoz ki belőle az írónő. Kicsit dühös és kicsit csalódott is vagyok, de örülök, hogy végül America kiérdemelte a neki járó helyet.

A történet szerint a Párválasztóban immár csak négy lány maradt benn, akik Maxon herceg szívéért és a királynőséggel járó koronáért versengenek. A főhősnőnk, America végre sikeresen eldönti, hogy valójában Maxonért dobog a szíve, és mindenáron megpróbálja megszerezni magának a fiút. Eközben újabb próbákat kell kiállnia, ahol a rátermettségét és az empatikus képességét kell bizonyítania, harcol a többi lánnyal és érzelmi hullámvasúton utazik. Eközben az egész országot lázadók fenyegetik, akik nem röstellnek még emberi életeket sem kioltani.

Nos, a könyv azzal indít, hogy America le akarja teperni az ifjú herceget, a testével is magához akarja édesgetni. Ennek érdekében szexi ruhát húz magára, aminek a herceg természetesen nem tud ellent mondani, amikor felhívja magához, hogy este szórakozzanak egy kicsit. De mivel ez a csábító boszorkány stílus egyáltalán nem passzol Americához, így jó nagyot koppan, amikor leesik Maxonnak, hogy miért is hívta fel magához, és kineveti. Néha vannak olyan döntései ennek a leányzónak, amitől a fejemet legszívesebben a falba vertem volna; na, ez is egy ilyen. Hatalmas szíve van, általában még az agya is egész jó ötleteken kattog, de ez valami borzalmasan nagy ostobaság volt. A másik tette, ami még kiverte nálam a biztosítékot – tudom, hogy ezt a kifejezést rendszeresen használom -, az az volt, amikor egy tolvajnak felajánlotta az ékszereit, hogy tudjon törleszteni a király irányába, mert akkor nem kell börtönbe vonulnia. Odáig még megértem, hogy azokat a csecsebecséket nekiadta, amiket Maxontól kapott, na de hogy még azt a nyakláncot is, amit a szeretett édesapjától kapott?! Ez nem fért a fejembe, főleg azok után, ami aztán történni fog az apjával. Azért reménykedem benne, hogy valahogyan majd vissza fogja szerezni, hiszen az egy hatalmas eszmei értékkel bíró tárgy, amit biztos, hogy magánál szeretne majd tudni. Legalábbis szerintem.

A regényekben a legkedveltebb karakterek számomra America szolgálólányai voltak, azaz Anne, Mary és Lucy. Tetszett a kreativitásuk: mindig valami gyönyörű ruhával álltak elő, amit a többi versenyző rettentően irigyelt. Hűségesek voltak az „úrnőjükhöz”, és bármit megoszthatott velük, ők azt igyekeztek a legnagyobb titokban tartani, és támogatták őt mindenben. Én is szívesen fogadnék egy olyan segítőt, aki mindig ilyen fantasztikus ruhakölteményeket készít nekem. :) Anno az Éhezők viadalában is az volt az egyik kedvenc jelenetem, amikor az indulók gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhában parádéztak Caesar előtt.
Az viszont nem tetszett Americában, hogy miután Anne nagy nehezen elárulta neki a titkát, akkor a családjához való utazása során mégsem őt kérte meg, hogy tartson vele, hanem Lucy-t. Értem én, hogy akkor voltak fontosabb teendői is annál, mint hogy azon az ígéretén rágódjon, amit a lánynak tett, de azért eszébe juthatott volna. Mondjuk Lucy-t is nagyon szerettem – a szolgálók közül talán őt a legjobban -, mivel nagyon aranyosak voltak a közös jelenetei Mer húgával, May-jel. Örültem neki, amikor Lucy-t öltöztették be szép ruhákba, és neki csinálták meg szépre a haját. Megérdemelte, hiszen sok mindenen ment keresztül. De a történet végére legalább boldog lesz, és rá is rátalál a szerelem.

Két másik karakter is a szívemhez nőtt, ők pedig America édesapja és Maxon édesanyja. Az előbbiben imádtam, hogy bármiben a lánya mellett állt, és mindig hitt benne, valamint bármilyen témában is fordult hozzá America, igyekezett neki hasznos tanácsot adni. Az utóbbit pedig hihetetlenül sajnáltam azért, mert csak egy gyereke született nagy nehezen – a szívem mélyén talán még néha a saját édesanyámat képzeltem a helyébe, mert ő is hasonló problémákkal küzdött; ezért vagyok egyke -, és igazán vágyott arra, hogy legyen egy kislánya. A Párválasztó győztesével úgy bánt volna, mintha a saját gyereke lenne, és ez szerintem nagyon aranyos volt a részéről. Amikor Americának azt mondta, hogy nem bánja általa az anya megszólítást, akkor szinte elolvadtam. Tökéletes királyné volt, de túlzottan szerette a goromba királyt, aki ezt a mérhetetlen odaadást nem érdemelte meg.
És ha már a királynál tartunk, akkor szeretném megemlíteni, hogy őt gyűlöltem. Egy aljas, számító diktátor volt, aki lenézte a népét, és semmi sem számított neki, csak a saját igaza. Maxon sokkal jobb nála, ő legalább igyekszik segíteni a népén. Csak azt hiányoltam, hogy America és a fiú közösen szálljanak szembe a királlyal, mert mindkettejük életét megnehezítette.

Örültem neki, hogy America végre rájött arra, hogy nem úgy szereti Aspent, az otthoni barátját, mint Maxont. Az előző részekben majd megőrültem attól, hogy a két fiú között vergődött, és egyszer az egyikhez húzott, aztán a másikhoz. Amikor az egyikre valami miatt megsértődött, akkor futott a másikhoz. Pedig egyszerűen csak meg kellett volna beszélniük a dolgokat, és akkor rengeteg kellemetlenségnek az elejét vették volna. Viszont Maxonnak sokkal előbb meg kellett volna vallania, hogy mi volt közte és Aspen között. Így amikor fény derült a dologra, nem nagyon tudtam sajnálni. Ő rontotta el az egészet.
A herceg Americának íródott leveleit nagyon aranyosnak találtam. Örültem, hogy végre szerelmeslevél írására adta a fejét, hiszen nem ment neki rosszul. Imádtam azokat az apró megmozdulásait is, amivel a szeretetét próbálta meg kifejezni a lány iránt, csak sokkal hamarabb ki kellett volna mondaniuk azt a bizonyos sz betűs szót. Azzal minden sokkal könnyebb lett volna.
Azt viszont megértettem, hogy America miért tartotta izgalmasnak azt, hogy titokban találkozgat Aspennel. A Drágámmal való kapcsolatunkat nekünk is titkolnunk kellett mind az osztályunk, mind a szüleink és mind a világ előtt. Manapság már a saját szüleim szeretnek és elfogadnak minket – legnagyobb meglepetésemre még a nagypapám is -, a Kicsikém anyja viszont nem. De ez van. Bele kell törődnie. Szeretem a lányát, és más nem is számít. De amire eredetileg ki akartam lyukadni, az az, hogy számunkra is izgalmas volt, amikor oda kellett figyelnünk, hogy mikor, hol és mit mondunk, vagy hogy éppenséggel úgy csókolóztunk, hogy bármelyik pillanatban benyithattak a szobánkba – de jó annak, akinek van kulcsa az ajtajához! Lehetséges, hogy a kapcsolatunk elején lévő titkolózás segített minket ahhoz hozzá, hogy most már lassan három és fél éve legyünk együtt. *.*

A legmeglepőbb az egész regényben az volt, amikor megismertük Celeste kedvesebb oldalát. Minden egyes pillanatban arra vártam, hogy mikor derül ki, hogy az egész csak egy hatalmas csapda, de szerencsére erre nem került sor. A legfurcsább az volt az egészben, hogy a könyv végére nagyon megkedveltem ezt a leányzót. A sok szemétségért, amit a lányok ellen elkövetett, mindenkitől bocsánatot kért, és a legjobb barátnője lett Americának.
És aranyos volt a lányoktól, hogy a Párválasztó vége felé már nem az ellenséget látták egymásban, hanem barátnők lettek. Tetszett az a jelenet, amikor a Hölgyek Szalonjában megcsinálták egymás haját, különböző ruhákba bújtak és úgy fotózkodtak. Ezzel még Amberly királynét is meg tudták mosolyogtatni.

Jó volt megismerni személyesen is a két északi lázadót, Augustot és Georgiát is. Szimpatikusak voltak. Általuk az ember teljesen átérzi, hogy milyen különbségek vannak köztük és a déliek között. Amíg ők csak az emberek jólétét akarják elérni a kasztrendszer eltörlésével, addig a másik csoport csak a hatalmat akarná átvenni a királytól, és ők folytatnák tovább ezt a diktatórikus rendet. De az azért már egy kicsit sok volt a történetben, hogy az egész végére szinte mindenkiről kiderült, hogy északi lázadó. Számomra furcsa volt, hogy ha ennyien vannak, akkor miért nem tudtak már korábban is sikeresen fellépni.

Az írónőt a 241. oldaltól kezdve gyűlöltem. Persze nem komolyan, csak haragudtam rá. Miért kellett meglépnie ezeket a történéseket? Miért nem maradhatott életben néhány szeretett karakter? Oké, egyikük halála sem sirattatott meg annyira, mint a Nikki nyomában című regény, de mérhetetlen dühöt és szomorúságot éreztem az elvesztésük miatt. Gonosz volt Kiera Cass. Nagyon gonosz. Őt miért nem beszélte le valaki ezekről a gyilkosságokról, mint ahogy anno azt megtette velem a Drágám az egyik regényemnél?

A történet világának alapját, a kasztrendszert egy hihetetlenül ostoba társadalmi berendezkedési formának tartom. Igazságtalan az egész, és szinte lehetetlen, hogy valaki egy előrébb lévő kasztba kerüljön át, hátrább viszont bárki kerülhet. Nagyon örültem neki, hogy az északi lázadók azért küzdöttek, hogy ez legyen törölve, meg hogy America is ezt hangoztatta. Jó ügyért állt ki. Abban pedig nagyon reménykedem, hogy Maxonnak sikerül majd változtatnia ezen, hiszen ő olyan királynak tűnik, aki törődik az embereivel, és aki szintén azt gondolja, hogy ez így nincs rendjén – az előző kötetben America prezentációja nyitotta fel ezzel kapcsolatban a szemét, meg az, hogy a lány Ötösként néha igazán éhezett.

Tetszett az egész Párválasztó-sorozat, jó volt ismét egy új világot megismerni. Köszönöm a Drágámnak, hogy megvette nekem mind a három kötetet! :) Tehetségesnek tartom Kiera Cass-t – még annak ellenére is, hogy haragszom rá -, ügyesen bánik a szavakkal és az érzelmekkel. Azt még nem tudom, hogy a további történeteit is elolvasom-e majd, de ha igen, akkor arról ti mindenképp értesülni fogtok. ;)

Értékelésem:

2 megjegyzés: