Végre valahára eljutottam A párválasztó-sorozat legutolsó
részéhez, Az igazihoz. A történet az elején nem túl sodró lendületű – akár az
előző -, így néha nehezen ment az olvasása, de körülbelül a 200. oldal után már
szinte faltam a sorokat, annyira kíváncsi voltam arra, hogy mit hoz ki belőle
az írónő. Kicsit dühös és kicsit csalódott is vagyok, de örülök, hogy végül
America kiérdemelte a neki járó helyet.
A történet szerint a Párválasztóban immár csak négy lány
maradt benn, akik Maxon herceg szívéért és a királynőséggel járó koronáért versengenek.
A főhősnőnk, America végre sikeresen eldönti, hogy valójában Maxonért dobog a
szíve, és mindenáron megpróbálja megszerezni magának a fiút. Eközben újabb
próbákat kell kiállnia, ahol a rátermettségét és az empatikus képességét kell
bizonyítania, harcol a többi lánnyal és érzelmi hullámvasúton utazik. Eközben
az egész országot lázadók fenyegetik, akik nem röstellnek még emberi életeket
sem kioltani.
Nos, a könyv azzal indít, hogy America le akarja teperni az
ifjú herceget, a testével is magához akarja édesgetni. Ennek érdekében szexi
ruhát húz magára, aminek a herceg természetesen nem tud ellent mondani, amikor
felhívja magához, hogy este szórakozzanak egy kicsit. De mivel ez a csábító
boszorkány stílus egyáltalán nem passzol Americához, így jó nagyot koppan,
amikor leesik Maxonnak, hogy miért is hívta fel magához, és kineveti. Néha
vannak olyan döntései ennek a leányzónak, amitől a fejemet legszívesebben a
falba vertem volna; na, ez is egy ilyen. Hatalmas szíve van, általában még az
agya is egész jó ötleteken kattog, de ez valami borzalmasan nagy ostobaság
volt. A másik tette, ami még kiverte nálam a biztosítékot – tudom, hogy ezt a
kifejezést rendszeresen használom -, az az volt, amikor egy tolvajnak
felajánlotta az ékszereit, hogy tudjon törleszteni a király irányába, mert
akkor nem kell börtönbe vonulnia. Odáig még megértem, hogy azokat a
csecsebecséket nekiadta, amiket Maxontól kapott, na de hogy még azt a
nyakláncot is, amit a szeretett édesapjától kapott?! Ez nem fért a fejembe,
főleg azok után, ami aztán történni fog az apjával. Azért reménykedem benne,
hogy valahogyan majd vissza fogja szerezni, hiszen az egy hatalmas eszmei
értékkel bíró tárgy, amit biztos, hogy magánál szeretne majd tudni. Legalábbis
szerintem.
A regényekben a legkedveltebb karakterek számomra America
szolgálólányai voltak, azaz Anne, Mary és Lucy. Tetszett a kreativitásuk:
mindig valami gyönyörű ruhával álltak elő, amit a többi versenyző rettentően
irigyelt. Hűségesek voltak az „úrnőjükhöz”, és bármit megoszthatott velük, ők
azt igyekeztek a legnagyobb titokban tartani, és támogatták őt mindenben. Én is
szívesen fogadnék egy olyan segítőt, aki mindig ilyen fantasztikus
ruhakölteményeket készít nekem. :) Anno az Éhezők viadalában is az volt az egyik
kedvenc jelenetem, amikor az indulók gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhában
parádéztak Caesar előtt.
Az viszont nem tetszett Americában, hogy miután Anne nagy
nehezen elárulta neki a titkát, akkor a családjához való utazása során mégsem
őt kérte meg, hogy tartson vele, hanem Lucy-t. Értem én, hogy akkor voltak fontosabb teendői is annál, mint hogy azon az ígéretén rágódjon, amit a lánynak
tett, de azért eszébe juthatott volna. Mondjuk Lucy-t is nagyon szerettem – a
szolgálók közül talán őt a legjobban -, mivel nagyon aranyosak voltak a közös
jelenetei Mer húgával, May-jel. Örültem neki, amikor Lucy-t öltöztették be szép
ruhákba, és neki csinálták meg szépre a haját. Megérdemelte, hiszen sok
mindenen ment keresztül. De a történet végére legalább boldog lesz, és rá is
rátalál a szerelem.
Két másik karakter is a szívemhez nőtt, ők pedig America
édesapja és Maxon édesanyja. Az előbbiben imádtam, hogy bármiben a lánya
mellett állt, és mindig hitt benne, valamint bármilyen témában is fordult hozzá
America, igyekezett neki hasznos tanácsot adni. Az utóbbit pedig hihetetlenül
sajnáltam azért, mert csak egy gyereke született nagy nehezen – a szívem mélyén
talán még néha a saját édesanyámat képzeltem a helyébe, mert ő is hasonló
problémákkal küzdött; ezért vagyok egyke -, és igazán vágyott arra, hogy legyen
egy kislánya. A Párválasztó győztesével úgy bánt volna, mintha a saját gyereke
lenne, és ez szerintem nagyon aranyos volt a részéről. Amikor Americának azt
mondta, hogy nem bánja általa az anya megszólítást, akkor szinte elolvadtam.
Tökéletes királyné volt, de túlzottan szerette a goromba királyt, aki ezt a
mérhetetlen odaadást nem érdemelte meg.
És ha már a királynál tartunk, akkor szeretném megemlíteni,
hogy őt gyűlöltem. Egy aljas, számító diktátor volt, aki lenézte a népét, és
semmi sem számított neki, csak a saját igaza. Maxon sokkal jobb nála, ő
legalább igyekszik segíteni a népén. Csak azt hiányoltam, hogy America és a fiú
közösen szálljanak szembe a királlyal, mert mindkettejük életét megnehezítette.
Örültem neki, hogy America végre rájött arra, hogy nem úgy
szereti Aspent, az otthoni barátját, mint Maxont. Az előző részekben majd
megőrültem attól, hogy a két fiú között vergődött, és egyszer az egyikhez
húzott, aztán a másikhoz. Amikor az egyikre valami miatt megsértődött, akkor
futott a másikhoz. Pedig egyszerűen csak meg kellett volna beszélniük a
dolgokat, és akkor rengeteg kellemetlenségnek az elejét vették volna. Viszont
Maxonnak sokkal előbb meg kellett volna vallania, hogy mi volt közte és Aspen
között. Így amikor fény derült a dologra, nem nagyon tudtam sajnálni. Ő
rontotta el az egészet.
A herceg Americának íródott leveleit nagyon aranyosnak
találtam. Örültem, hogy végre szerelmeslevél írására adta a fejét, hiszen nem
ment neki rosszul. Imádtam azokat az apró megmozdulásait is, amivel a
szeretetét próbálta meg kifejezni a lány iránt, csak sokkal hamarabb ki kellett
volna mondaniuk azt a bizonyos sz betűs szót. Azzal minden sokkal könnyebb lett
volna.
Azt viszont megértettem, hogy America miért tartotta izgalmasnak
azt, hogy titokban találkozgat Aspennel. A Drágámmal való kapcsolatunkat nekünk
is titkolnunk kellett mind az osztályunk, mind a szüleink és mind a világ
előtt. Manapság már a saját szüleim szeretnek és elfogadnak minket – legnagyobb
meglepetésemre még a nagypapám is -, a Kicsikém anyja viszont nem. De ez van.
Bele kell törődnie. Szeretem a lányát, és más nem is számít. De amire eredetileg
ki akartam lyukadni, az az, hogy számunkra is izgalmas volt, amikor oda kellett
figyelnünk, hogy mikor, hol és mit mondunk, vagy hogy éppenséggel úgy
csókolóztunk, hogy bármelyik pillanatban benyithattak a szobánkba – de jó
annak, akinek van kulcsa az ajtajához! Lehetséges, hogy a kapcsolatunk elején
lévő titkolózás segített minket ahhoz hozzá, hogy most már lassan három és fél
éve legyünk együtt. *.*
A legmeglepőbb az egész regényben az volt, amikor
megismertük Celeste kedvesebb oldalát. Minden egyes pillanatban arra vártam,
hogy mikor derül ki, hogy az egész csak egy hatalmas csapda, de szerencsére
erre nem került sor. A legfurcsább az volt az egészben, hogy a könyv végére
nagyon megkedveltem ezt a leányzót. A sok szemétségért, amit a lányok ellen
elkövetett, mindenkitől bocsánatot kért, és a legjobb barátnője lett
Americának.
És aranyos volt a lányoktól, hogy a Párválasztó vége felé
már nem az ellenséget látták egymásban, hanem barátnők lettek. Tetszett az a
jelenet, amikor a Hölgyek Szalonjában megcsinálták egymás haját, különböző
ruhákba bújtak és úgy fotózkodtak. Ezzel még Amberly királynét is meg tudták
mosolyogtatni.
Jó volt megismerni személyesen is a két északi lázadót,
Augustot és Georgiát is. Szimpatikusak voltak. Általuk az ember teljesen
átérzi, hogy milyen különbségek vannak köztük és a déliek között. Amíg ők csak
az emberek jólétét akarják elérni a kasztrendszer eltörlésével, addig a másik
csoport csak a hatalmat akarná átvenni a királytól, és ők folytatnák tovább ezt
a diktatórikus rendet. De az azért már egy kicsit sok volt a történetben, hogy
az egész végére szinte mindenkiről kiderült, hogy északi lázadó. Számomra
furcsa volt, hogy ha ennyien vannak, akkor miért nem tudtak már korábban is
sikeresen fellépni.
Az írónőt a 241. oldaltól kezdve gyűlöltem. Persze nem
komolyan, csak haragudtam rá. Miért kellett meglépnie ezeket a történéseket?
Miért nem maradhatott életben néhány szeretett karakter? Oké, egyikük halála
sem sirattatott meg annyira, mint a Nikki nyomában című regény, de mérhetetlen
dühöt és szomorúságot éreztem az elvesztésük miatt. Gonosz volt Kiera Cass.
Nagyon gonosz. Őt miért nem beszélte le valaki ezekről a gyilkosságokról, mint ahogy
anno azt megtette velem a Drágám az egyik regényemnél?
A történet világának alapját, a kasztrendszert egy
hihetetlenül ostoba társadalmi berendezkedési formának tartom. Igazságtalan az
egész, és szinte lehetetlen, hogy valaki egy előrébb lévő kasztba kerüljön át,
hátrább viszont bárki kerülhet. Nagyon örültem neki, hogy az északi lázadók
azért küzdöttek, hogy ez legyen törölve, meg hogy America is ezt hangoztatta.
Jó ügyért állt ki. Abban pedig nagyon reménykedem, hogy Maxonnak sikerül majd
változtatnia ezen, hiszen ő olyan királynak tűnik, aki törődik az embereivel,
és aki szintén azt gondolja, hogy ez így nincs rendjén – az előző kötetben
America prezentációja nyitotta fel ezzel kapcsolatban a szemét, meg az, hogy a
lány Ötösként néha igazán éhezett.
Tetszett az egész Párválasztó-sorozat, jó volt ismét egy új
világot megismerni. Köszönöm a Drágámnak, hogy megvette nekem mind a három
kötetet! :) Tehetségesnek tartom Kiera Cass-t – még annak ellenére is, hogy
haragszom rá -, ügyesen bánik a szavakkal és az érzelmekkel. Azt még nem tudom,
hogy a további történeteit is elolvasom-e majd, de ha igen, akkor arról ti
mindenképp értesülni fogtok. ;)
Értékelésem:
És mindenképp én veszem meg őket. ;) :P
VálaszTörlésHa szeretnéd. :D
Törlés