.: Egy időnyerőt, de most rögtön!

Ez a bejegyzés most egy helyzetjelentés lesz. Vagy éppenséggel egy panaszáradat. Mindenki döntse el magában, hogy melyiknek tartja!

Így rögtön az elején előhozakodnék egy dologgal. Ha írok egy bejegyzést, akkor egyes- vagy többesszámban köszönjek neked/nektek? A volt munkahelyemen azt tanították, hogy egy személyt kell megszólítanunk, mert egyedül te olvasod most ezt a szöveget, de ez a kettesben levés kissé furcsa a számomra. Úgy érzem, hogy ettől keretek közé vagyok szorítva.

Hiszen, ha több emberhez szólok, akkor az olyan érzés, mintha tényleg sokan figyelnének arra, amit mondok. Ennek van valami értelme? És van valakinek valami ötlete arra, hogy melyik módszert lenne jobb használnom?

Az ég odakint néha beborul, majd ismét átveszi a helyét rajta a Nap, aztán újra sötétebb lesz. Szeretem ezt az időjárást. Valahogy ez a kánikula teljesen kikészít.
A fülemben egy fantasy-hoz tökéletesen passzoló válogatás szól, amit a YouTube-on találtam. Reménykedem benne, hogy ez segít majd összeszedni a gondolataimat. Mert manapság annyira csaponganak, hogy képtelen vagyok összedobni egy normális hosszúságú posztot - hogy a kritikákról már ne is beszéljek!

Térjünk is a tárgyra! Az a legnagyobb gondom, hogy egyszerre túl sok mindent szeretnék csinálni. Túl sok hobbim lett, amikre nem tudok elég időt szánni. Mert a lovamról való gondoskodás, a mosogatás, az evés és egyéb dolgok ennyire nem vehetik el az időmet. Máshol kell keresnem a problémát.

Vegyük először az egyik hobbimat, az olvasást. Eldöntöttem magamban, hogy kihasználom az utolsó nyári hónapot és ismét elolvasok négy regényt, de szerintem ezúttal ez nem fog összejönni. A Kék liliomot rekordidő alatt, három nap alatt olvastam ki, viszont a Soha márral kissé elakadtam. Nem arról van szó, hogy rossz a könyv. Mert tetszik. (Hiszen hogy ne tetszene valami, amiben az egyik főszereplő egy gót srác?! :D) Igaz, hogy vannak gondok a regény szerkesztésével, de alapvetően jó. Viszont nem találok időt arra, hogy elmerüljek benne. Mert ha egyszer elkezdek olvasni, akkor szeretek legalább 100 oldalt haladni egy ültömben.

Előző héten hétfőn elkezdődött a nemzőatyám szabadsága, ami annyit jelent, hogy nem tudok normálisan elmerülni a könyvben, mert állandóan hangosan hallgatja a számítógépükön a zenéit, amiket én ki nem állhatok, és folyton megzavar mindenféle hülyeséggel. És ha ez még nem lett volna elég, az édesanyám még az ebédlőt is nekiállt kifesteni, ami több napnyi elzárást jelentett az új irodámtól.

Igen, voltam olyan aljas, hogy az eddig semmire sem használt, kupis szobába bepofátlankodtam a laptopommal, amit egy székre tettem, én pedig beleültem az egyik fotelbe a jegyzetfüzetemmel és a kis tollacskámmal a kezem ügyében. Illetve, amikor olvasok, akkor még egy regény is van mellettem.

Nem túl sok vizet zavarok itt, de néha azért rossz érzés, amikor kinyitják az ajtót a szüleim, és csak egy óriási sóhajt kapok azért, mert már megint itt vagyok. De mit tegyek, ha a saját szobánkban nincs egy cseppnyi fény se? Lassan már úgy érzem, cseppkövek fognak a plafonról lógni, annyira nem jön be a természetes fény...

És mivel a nemzőatyám itthon van, állandóan a hányinger kerülget, amikor meghallom a részegségtől alig forgó nyelve által megformált szavakat. Mert neki olyan hangosan kell beszélnie, hogy azt még a szomszédok is hallják. És ha édesanyámmal akar beszélni, akkor neki természetes, hogy a konyhából fog beordibálni a hálószobájukba. Logikus, nem? Nem. Rohadtul nem.

De nem szeretnélek titeket túlzottan az életemmel nyaggatni. Folytassuk inkább a másik elfoglaltságommal, amit szívesen űznék: a blogolással. Hiába ülök neki, hogy most akkor írok egy hihetetlenül hosszú és részletes bejegyzést, nagyon hamar másfelé terelődik a figyelmem.

Most is eldöntöttem, hogy megírom A Hollófiúkról a véleményemet, mert eljutottam odáig, hogy megpróbálom magamat ahhoz tartani, hogy addig nem olvasom el A Hollókirályt - a sorozat utolsó részét -, amíg meg nem írom az előző regényekről a véleményemet. Így talán rá tudom magam kényszeríteni, hogy dolgozzak is valamit az oldalon. Mert szeretem a blogomat. Azokat is szeretném, akik elolvassák, amit írok. Mert szívesen beszélgetnék veletek a könyvekről.

De a napjaimba hihetetlenül nehezen tudom beilleszteni.

Egyébként, ha eme bejegyzés olvasói között van olyan, aki rendszeresen blogol, az leírhatná nekem, hogyan csinálja. Úgy érzem, szükségem van néhány tippre, hogy hogyan váljon számomra is rendszeressé az itt való pötyögés. Megköszönnék minden segítséget!

De most következzék a harmadik hobbim. Ez nem más, mint az írás, ami a napjaim nagy részét is ki szokta tölteni. Ha eldöntöm, hogy az aktuális történetemmel foglalkozom, akkor másra már nem is van nagyon időm. Igyekszem tökéletes munkát kiadni a kezeim közül, és ahhoz bizony idő kell.

Annyi regényötlet van a fejemben, hogy szerintem életem végéig sem fogom tudni megírni az összeset. Reménykedem benne, hogy a jelenlegi munkámnál ki fogok tartani, és nem adom fel néhány oldal - vagy mint az első komolyabb regényötletemnél, 214 oldal - után.

Mert úgy érzem, ennek a történetnek meg kell születnie.

És végül szót ejtenék a negyedik elfoglaltságomról is, a videojátékokról. Annyi jó van közöttük, hogy ezekre is megérné időt szakítani. Mondjuk még azt is élvezem, ha csak a Drágámat nézem játszás közben, nem is muszáj nekem. Ő sokkal jobb nálam. De még ez is kikapcsol. Viszont ez sem egy olyan hobbi, ami csak egy órát vesz el egy napból. Hanem jóval többet.

Arra már rájöttem, hogy valami egyensúlyt kellene teremtenem. Csak hihetetlenül nehéz.

És nem említettem meg a hobbijaim között, de talán a #bookstagramon való létezést is ide lehetne sorolni. Imádok képeket fotózni és készíteni ide, vagy éppenséggel új ötletekkel előállni a havi kihívásunkhoz, esetleg csupán a követőimmel beszélgetni - A Hollófiúkért vagy a Démon ciklusért egész durván képes vagyok lelkendezni.

Ez is egy fantasztikus elfoglaltság, amit imádok csinálni. Csak néha ebbe is belefáradok. Olyankor eltűnök néhány napra, de aztán mindig visszatérek. Nem tudnék felhagyni vele. :)

Jaj, eddig még abba még bele sem gondoltam, hogy mi lesz velem, ha elkezdek egyetemre járni... Ugyanis sikerült a felvételi, így szeptembertől Drágámmal együtt mind a ketten egy újabb szintre lépünk az életünkben: egyetemisták leszünk! :)

Látjátok, mennyi mindenről ejtettem szót most is? Egyszerre annyi felé áll a fejem, hogy el sem akarom hinni! De igyekszem ebbe majd valami rendszert vinni. Ha a reggeleimet nagyjából azonosra össze tudtam hozni, akkor ennek is sikerülnie kell.

Bizakodó vagyok. Aztán majd meglátjuk, mit sikerül összehoznom.

És ha már a helyzetjelentésnél tartunk... Van jelenleg egy órási vágyam: egy fenyőerdőben szeretném lefotózni A Hollófiúk könyvsorozat részeit, vagy esetleg a barátnőmet valamelyik szokásos, misztikus hangulatot árasztó ruhájában. Szeretek a Photoshoppal varázsolni, aminek az eredményeit talán hamarosan ti is megláthatjátok majd. ;)

Ha a bejegyzés olvasói - nem tudom, miért áltatom magam azzal, hogy a barátnőmön és az édesanyámon kívül bárkihez is elér ez a szösszenet, hiszen hülyeség lenne egy olyan blogot látogatni, amin alig van tartalom, vagy éppenséggel nincs is - közül valaki ismer egy fenyőerdőt Fejér megye közelében, és nem az ország másik végén, akkor nagyon megköszönném, ha megosztaná velem a tartózkodási helyét! Mármint az erdőnek, nem a sajátját. :P

Vicces, hogy egy könyvkritikát - amihez vannak segédleteim azt illetően, hogy mit akarok leírni benne - képtelen vagyok összehozni, erre egy ilyen hosszú bejegyzéssel örvendeztetlek meg titeket. (Azt hiszem, döntöttem a megszólítást illetően.)

Jól esett kiírni magamból a gondolataimat. Még úgy is, hogy a sok teendő miatt a fejem már megint száz fele állt. Ha van valamelyikőtöknél egy időnyerő, akkor azt szívesen elfogadnám. Szerető gazdája leszek.

Köszönöm szépen, ha elolvastad - vagyis, ha végighallgattál! :)