Még régebben egy adventi akció alkalmával beleolvastam a
regény első pár oldalába, és akkor megtetszett, így most a hatalmas gyereknapi kedvezmény
miatt úgy döntöttem, hogy meg is vásárolom. Imádom Párizst, ezért azt hittem,
hogy le sem fogom tudni majd tenni ezt a könyvet, úgy beszippant magába a
hangulata.
De nem ez történt.
A könyv 170. oldalához érve már azon gondolkodtam, hogy
rossz vásárt csináltam, mert nem igazán nyerte el a tetszésemet; néha
kínszenvedés volt olvasni. Viszont tegnap összeszedtem minden erőmet, és
egyhuzamra kivégeztem az utolsó 200 oldalt, ami annyira már nem volt
katasztrofális.
A történet szerint az Atlantában élő fiatal Annát elküldi az
édesapja egy párizsi bentlakásos iskolába, amit természetesen a lány rosszul
fogad. A legjobb barátnőjét és egy alakuló kapcsolatot kell hátrahagynia az
ismeretlen francia főváros kedvéért. A kezdeti nehézségek után összebarátkozik
néhány iskolatársával, majd betoppan az életébe a nagy Ő egy
angol-amerikai-francia srác képében. Az egyetlen – és a legnagyobb - probléma
vele, hogy foglalt. A regény tehát arról szól, hogyan kerül közel egymáshoz,
majd távolodik el egymástól ez a két fiatal. Aztán ez megismétlődik. Újra. És
újra.
A nyúlfarknyi ismertető után most rátérnék a kritikámra. Akadnak
benne spoilerek a történet cselekményét illetően, ezért mindenki csak saját
felelősségére olvassa tovább! Ha nem akarjátok, hogy lelőjem a poént, akkor
ismét csak az értékelés alján található baglyocskákat ajánlom, akik nagyon
röviden összefoglalják az egészet; tulajdonképpen számszerűsítik az egész kritikát.
De kezdjük szó szerint a kötet legelején. Aranyosnak
találtam a fejezetek elején lévő Eiffel-tornyot mintázó rajzot. Romantikus
hangulatot árasztott magából, és megadhatta volna az egész regény
alaphangulatát, ha a főhősnő nem lett volna ennyire negatív hangulatban. Még a
fejezetek szívecskés betűtípusa is tetszett - pedig általában csak rejtetten
vagyok romantikus alkat -, de aztán hosszú ideig ez volt az egyetlen pozitív
gondolat, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban megfogalmazódott bennem.
Már a legelején elvette a kedvemet az olvasástól Anna
Oliphant pesszimista, cinikus és a
gondoljunk-mindig-a-lehető-legrosszabb-eshetőségre hozzáállása. Aztán a
történet folyamán azt is soknak tartottam, hogy mindig csak a rosszul elsült
események után gondolkodott el, nem pedig előtte, és ott is körülbelül Ádámig
és Éváig vezette vissza, hogy mit nem kellett volna megtennie a végzetes
végkifejlet kialakulásához. Ami megtörtént, az megtörtént, nem kell ennyit
keseregni miatta, hanem mielőbb tovább kell lépni.
Ami még szintén idegesített a főhősnőben, az a rendmániája és a bacilusoktól
való félelme volt. Tudom, hogy a valóságban is léteznek ilyen emberek, de azért
néha már legszívesebben én magam öntöttem volna le valamit a padlójára, csak
hogy bosszantsam, ahogy ő is engem.
És azok a sztereotípiák, amikkel együtt élt! Nagyon keveset tudott a
franciákról – pedig ha már az országukba megy tanulni, akkor utánanézhetett
volna az ottani dolgoknak -, és nagyon durván általánosított. De a sztori
végére szerencsére erről már le fog szokni.
Akiket igazán nem tudtam hová tenni, azok a szülők voltak.
Méghozzá a két „apuka”. Anna apja teljesen elszállt attól sikertől, hogy
befutott író lett, és még Hollywood is lecsapott a történeteire, amik
borzalmasak lehetnek. Undorító, ha valaki olyan regényekből él meg, amiben csak
és kizárólag beteg emberekről lehet olvasni, akik nem élik túl a betegségüket.
Miért jó ilyenen meggazdagodni? Hát nem lett volna jobb egy happy enddel
végződő könyv? És amióta a nagymamámat és a keresztapámat is a rák miatt
veszítettem el, azóta nem szeretek olyan történeteket olvasni, amiben szerepel
ez a téma. És itt többször is említésre került. Olyankor mindig összeszorult a
szívem, mert állandóan attól tartok, hogy kit fog legközelebb elvinni. És ez
borzasztó.
Aztán ott volt még St. Clair apja, akit legszívesebben felpofoztam volna. Hogy
lehet valaki annyira kegyetlen, hogy nem engedi meglátogatni a fiának a beteg
édesanyját?! Ezt egyszerűen fel sem tudtam fogni ésszel. Nagyon örültem, amikor
végül a srác ellen mert szegülni neki, és végre kiállt magáért.
És az utolsó szülő, akit nem bírtam, az Anna édesanyja volt.
Kiakasztott, amikor azt mondta a lányának, hogy mivel nem ízlik neki a
McDonald’s-os kávé a párizsi élet után, máris kifinomult hölgy lett belőle,
aminek az apja majd örülni fog. Úgy csinált, mintha Anna találta volna ki, hogy
szeretne bentlakásos iskolába járni. Pedig nem.
Anna öccsében, Seanban is nagyot csalódtam, amikor a nővére
hazatért, de mégis Bridge-ről áradozott az egész autóút alatt. És amikor a lány
megmutatta neki azt a kis buckalakó figurát, amit a bébiszittere – Bridgette -
már megvett neki, a kissrác bevágta a durcit. Én Anna helyében hozzávágtam
volna a kölyökhöz a figurát. Azért vette meg neki, mert azt hitte, hogy ezzel
majd elkápráztatja, és biztosan örülni fog neki, erre ezt kapja? Az viszont
később aranyos volt Seany-tól, hogy csak azért nem kedvelte már Bridge-et, mert
a nővére miatta sírt. És végre az a figura kellett neki, amit a testvére hozott
neki, a másikat pedig elsüllyesztette a játékos doboza legaljára. Viszont azt
furcsálltam, hogy Anna csak akkor adta oda a játékot az öccsének, amikor
megígérte, hogy nem fog a bébiszitterére haragudni, és kedves lesz vele.
De voltak még gondjaim ezzel a leányzóval. Először is, minek
járt öt hónapig egy olyan sráccal, akibe nem is volt igazán szerelmes, és
akivel még a csókolózás sem volt valami jó?! Másodszor, miért olyan fiú kell
neki, aki foglalt? Biztosan lett volna még a gimnázium környékén olyan srác,
aki elég helyes és legalább szabad. Viszont nagyon annak sem tudtam drukkolni,
hogy St. Clair maradjon a barátnője mellett, mert nagyon unszimpatikus volt
Ellie. De azért amit egyszer Anna magában végiggondolt, hogy annyira féltékeny
a lányra, hogy szinte a szemét is ki tudná kaparni, az azért egy kicsit erős és
durva volt.
A harmadik bűnét ott vétette, amikor csak azért kezdett el
Rashmi-val, az egyik iskolatársával barátkozni, hogy ne egyedül kelljen először
moziba mennie. Nem szeretem, amikor kihasználnak valakit, és itt pont ez
történt. Viszont a történet végére már egész jó barátok lettek, és ennek
örültem. Megérdemelte Rashmi, hogy újra legyen egy olyan ember, akinek
kiöntheti a szívét.
A negyedik pont, amin kiakadtam, az Anna döntésképtelensége.
Annyi választási lehetősége volt a pasik között, hogy azt sem tudta, mihez
kezdjen. Mozduljon rá St. Clair-re, akinek barátnője van? Vagy inkább a
rosszfiú Dave-vel menjen el randizni? Vagy tartson ki az amerikai barátja, Toph
– milyen név már ez?! – mellett, akivel szinte alig beszéltek egész idő
alatt?
Ötödik vétek: sokszor panaszkodott azért, hogy mennyire
kevés zsebpénzt kap az édesapjától, de közben bejárja egész Párizst, minden
este több mozifilmet is megnéz, és hat macaront vásárol egy süteményes boltban.
Te szegény lány, mindjárt utalok neked egy kis eurót, csak ne halj éhen!
A következő pont(y), hogy nem tudta mihez kötni Rousseau,
Marie Curie, Louis Braille, Voltaire és Dumas neveit. Ennyivel jobb lenne a
magyar oktatás az amerikainál? Vagy csak engem érdekeltek túlzottan ezek a
híres emberek?
Amit még hihetetlenül nagy ostobaságnak tartottam a főhősnő
részéről, és amiért legszívesebben ismét felpofoztam volna, az akkor volt,
amikor kitalálta, hogy úgy fogja megbüntetni a neki rettentően tetsző srácot,
hogy egy másikkal kezd el kavarni. Egy olyannal, aki nem is tetszik neki. Ismét.
Csak én vettem észre, hogy ezt már Mattnél is eljátszotta? Tudtommal akkor sem
sült el jól a dolog. De azért megpróbálta, hátha ezúttal minden jó lesz. De természetesen
nem.
Még azt sem értettem soha, miért jó az a fiataloknak, hogy
annyi piát isznak, hogy már semmire sem emlékeznek. Nagyon gáznak találtam a
részeg srácokat, de az még jobban zavart, hogy Anna „barátai” a lány
szülinapján eldöntötték, hogy elviszik berúgatni. Kedves kis barátok, mi? De a
leányzó persze beleegyezik, és ismét olyat tesz, amit nem kellett volna. Pech.
A regényhez készített montázsom. |
Most adjunk egy kis teret a legjobb barátnőjének,
Bridgette-nek. Ha én lettem volna ennyire távol a másik felemtől, akkor sokkal
jobban hiányzott volna, majd’ belepusztultam volna a hiányába, és biztosan
sokkal többet beszélünk. Akkor kezdtem el gyanakodni, hogy ezzel a csajjal
valami nem lesz rendben, amikor az ígérete ellenére nem jelent meg a
repülőtéren, amikor Anna hazatért. Pedig az embernek ilyenkor a legjobb
barátnőjének kellene először a nyakába ugrania, nem? Előre éreztem, hogy itt
még lesz valami kavarodás, és ez be is igazolódott: kiderült, hogy összejött
Toph-fal – az Annának régóta tetsző sráccal, és akit legszívesebben inkább
Christopher-ként emlegetnék. Én Anna helyében azonnal lenyakaztam volna ezért a
tettéért. Mert milyen az olyan legjobb barátnő, aki összejön azzal a fiúval,
aki a másiknak tetszik?! A BBF-ek szabálykönyvében ez a leghatalmasabb bűn,
nem? Ilyet nem lehet csinálni. De ő meglépte.
Kicsit úgy éreztem, hogy Anna részben eltúlozta ezt az egész
Toph-os dolgot, részben viszont túl enyhén is viselkedett. Hasonló helyzetben
én biztos, hogy megtéptem volna mind a srácot, mind a csajt. De azért – talán
itt először – sajnálatot éreztem az irányában. Nem ezt érdemelte. Viszont Mattet
is sajnáltam rendesen, Anna előző barátját. Szerelmes volt a lányba, de az öt
hónapos kapcsolatuk alatt a csaj végig arról ábrándozott, hogy egyszer majd
Toph-fal lesz együtt. Sajnos, ilyet a való életben is tapasztaltam. Egyik volt
osztálytársam járt egy sráccal, de közben végig egy másikért epedezett. Aztán
ők szakítottak, és összejött az álombéli hercegével. Viszont náluk sem tartott
túl sokáig a kapcsolat, mert két év után ők is szétmentek, mert rengeteget
veszekedtek. Tehát, nem érdemes egy kapcsolat folyamán másról ábrándozni. Ha
ilyen történik, akkor engedjük el a másikat, ne tartsuk továbbra is magunkhoz
láncolva! Neki is sokkal jobb lesz, de még nekünk is, mert így bűntudat nélkül
koslathatunk Rómeó – vagy Júlia - után.
Azért Anna gondolkodásmódjába is belekötnék egy kicsit. Azt
mondja Meredith kiakadása után, hogy így már Bridge-et is megérti. Én viszont
nem. Meredith egyszer nem jelentette ki konkrétan a lány előtt, hogy tetszik
neki St. Clair, csak apró utalások voltak rá a könyvben, és ő nem is
csókolózott az Adonisszal ezelőtt. Bridgette esetében viszont Toph és Anna már
csókolóztak is, és Anna állandóan csak arról a srácról tudott áradozni. Így én
nem érzem egyenlőnek a két fél „bűntettét”. És azt sem tartom soknak, hogy
Meredith kiakadt, amikor meglátta a parkban smároló Annát és St. Clairt.
Szerintem jogosan hisztizett.
A regényben elég bunkónak éreztem, hogy mindenkit a
keresztnevén szólították, kivéve St. Clair-t. Miért nem volt jó nekik, hogy
Etienne-nek hívják? És attól másztam még a plafonra, hogy körülbelül ötször
lett megemlítve a könyvben, hogy a srác úgy rántja meg a vállát, hogy abba az
egész teste belemozdul, amitől igazán franciás lesz ez a mozdulat, és hogy
állandóan a körmét rágja. Sőt, Anna annyira pontosan megfigyelte a fiút, hogy
rájött, mit jelent az, amikor a kisujja vagy a hüvelykujja körmét rágja.
Örültem neki, amikor Anna végre a keresztnevén kezdte hívni
a srácot. És tulajdonképpen az még tetszett is, hogy úgy váltogatta a neveit,
ahogy éppen a hangulata diktálta. De azért elég sokszor gonosz volt vele, amit
a fiú nem érdemelt volna meg.
St. Clair tetteiben azt nem értettem, hogy miért mozdult rá
ennyire Annára, amikor ott volt neki Ellie. Ennyire megbízhatatlan lenne?
Mielőtt elkezdett volna a másik lánynak udvarolni, előbb szakítania kellett
volna a jelenlegi barátnőjével. Mert így rendesen kiszúrt vele. És
tulajdonképpen Annával is.
Amit viszont még furcsálltam a fiúban, az az volt, hogy
egyből észrevette, amikor Annának ismét melíroztatva lett a haja. Elég sok
olyan ismerősöm van, aki a másik nemet képviseli, de az esetek többségében
észre sem veszik, ha a külsőmmel csinálok valamit. De persze, nyilván más a
helyzet egy olyan fiúval, akinek tetszik az a lány, akin a változás végbement.
Én erről nem tudok nyilatkozni, de akkor is furcsának találtam.
Aztán egyszer Anna kijelentette, hogy szerelmes lett a
legjobb barátjába. Ez, valljuk be, eléggé gyakori jelenség. Az ember általában
a legjobb barátjának mindent elmondhat, megbízik benne, közösen járnak el
mindenfelé, és így elég hamar kialakulhat az a bizonyos „gyomorban röpködő
lepkék” érzése. Én is jártam úgy párszor, hogy azt hittem, bejönnek azok a
srácok, akikkel nagyon jól el tudtam beszélgetni, viszont most, hogy
megtapasztaltam, milyen igazából szerelmesnek lenni – és viszontszeretve lenni
-, azok eltörpülnek ez mellett. Mert ennél fantasztikusabb érzés nincs a
világon.
A regényben az egyik legnagyobb gondom a francia szavakkal
volt. Szeretek úgy olvasni, hogy minden szónak ismerem a kiejtését, de ezekbe
beletörött a bicskám. Amikor Simone Elkeles regényeit olvastam, ott a
spanyollal simán megbirkóztam – pedig csak angolt tanultam -, és azokból még
ragadt is rám valami. De itt?! Folyton felhúztam magam azon, hogy nem tudtam,
hogyan is kellene hangzania egy-egy szónak.
A legtöbb romantikus regénnyel – és filmmel - gondom van egy
téren, és itt is megtörtént az az esemény. Ez pedig nem más, mint az, hogy már
az első csóknál akcióba lépnek a nyelvek. Kérdem én, hogy miért? Emlékszem még
a legelső csókomra, és határozottan állíthatom, hogy még csak gondolni sem
gondoltam arra, hogy át kellene dugnom a nyelvemet a másik ember szájába.
Örültem neki, hogy volt ahhoz bátorságom, hogy egyáltalán összeérintsük egy
pillanatra – aztán többre és egyre hosszabban – az ajkainkat. Lehet, hogy velem
ellentétben ezeknek a karaktereknek már nem ez az első csókja, de szerintem
akkor is túlzottan gyors az a tempó, amit diktálnak. Hisz nincs annál jobb,
mint amikor a másikkal szép lassan fedezitek fel egymást, mindenre kitérve és
időt hagyva.
De, és ez egy elég hatalmas de, most jöjjön az, ami
tetszett. Cole professzor – aki egyébként nő volt, de én mindig férfinak hittem
– előadása a kreatív írás órákon jó volt. Érdekesnek tartottam, hogy miben
változik meg egy regény, ha lefordítják egy másik nyelvre, és hogy milyen
problémái lehetnek egy könyvfordítónak. Én is szívesen tanulnék ilyet. Hol
lehet rá jelentkezni?
Aztán aranyos volt a két fiatal, amikor hálaadáskor nem volt
senki sem rajtuk kívül a kollégiumban, és együtt aludtak Anna ágyán. Tudom,
milyen érzés egy kicsi fekhelyen kettesben összebújni, így nem csoda, hogy
köztük is alakulni kezdtek a dolgok.
Jó volt az őrült taxis jelenete is. Vajon a karaktert a Taxi
című filmekből vették? Körülbelül ott vezetett így Daniel. És amikor arról
olvastam, hogy Toph bandájában olyan a basszusgitáros, akinek a frufruja
eltakarja a szemét, mosolyogtam. Egyből Pete Wentz, a Fall Out Boy zenésze
jutott az eszembe, úgy 2005 körülről. Még emoként.
Jó volt megismerni a harmadik Stephanie Perkins regény
főszereplőjét is, Isla-t. Nagyon kedves lánynak tűnt, aki kiállt Anna mellett.
Egy kicsit talán várom, hogy mi történhet vele az utolsó részben, de előtte
Lola történetével kellene megbirkóznom.
Amikor St. Clair és Anna távol voltak egymástól a karácsonyi
szünetben, akkor nagyon tetszett, hogy ennyit beszéltek e-mailen és telefonon
keresztül. Aranyosak voltak az üzeneteik, és ekkor éreztem talán először, hogy
kettejüknek tényleg egymásra van szüksége. Arra az időre emlékeztetett ez a
rész, amikor még nem éltünk együtt a Drágámmal, és mi is órák hosszat
küldözgettük egymásnak az üzeneteket. Amikor pedig valamelyikőnk dolgozni ment
a tavalyi nyár folyamán, akkor fél órákat társalogtunk telefonon keresztül.
Szóval igazán átéreztem, milyen rossz távol lenni attól, akit szeretsz.
Egyébként ez a második könyv, amiben kavicsot kacsáztatnak a
vízen. Az előző a Nikki nyomában volt. Csak engem zavar, hogy rajtam
kívül mindenki tud ilyet? Szeretném megtanulni! Ki segít benne?
A történet vége felé szembejött velem egy olyan esemény, ami
fölött nem tudtam elsiklani. Ez pedig az, amikor Anna egészen a kollégiumtól
elszalad a Notre Dame-ig, majd ott egyszerűen belép az épületbe, kifizeti a
belépőjegyét, és felsiet a vízköpők közé. Voltam Párizsban, és kizártnak
tartom, hogy ebbe a neves építménybe valaki csak úgy beszaladjon. Főleg nem egy
nyári szombat délutánon. Annyi olyankor a turista, hogy a Notre Dame előtt
található tér közepén van a bebocsátásra várakozó emberek sorának a vége. Én is
azért nem jutottam oda be, mert nem volt időnk kivárni azt a rengeteg időt.
Volt egy idézet a regényben, ami hihetetlenül tetszett. Ez
pedig az alábbi: „Lehetséges volna, hogy az otthon egy személy, nem pedig
egy hely?” Igen. Lehetséges. Én is pont így érzek mindannyiszor, ha nem
vagyunk együtt a Drágámmal. Olyankor nincs helyem ezen a világon,
legszívesebben elutaznék valahova, hátha ott rálelek arra, ami hiányzik belőlem.
Ez pedig a másik felem. Mert amint ismét a karjaim közt tudhatom, megnyugszok,
és helyreáll az egész lelki békém. És ez így is van rendjén. Kívánom
mindenkinek, hogy megtalálja azt az életében, aki mellett úgy érzi, hogy
hazatért! Mert ennél felemelőbb érzés nincs a világon. A szerelem
kiteljesedése.
Ennyi lenne a kritikám az Anna és a francia csókról.
Gratulálok azoknak, akik végigküzdötték magukat rajta, és ha valamelyik témával
kapcsolatban van valami hozzászólásotok, akkor nyugodtan osszátok meg velem!
Értékelésem:
Segítek szívesen kacsáztatni! ;) Csak találjunk egy tavat. :)
VálaszTörlésVégigolvastam, nagyon hosszú, de tartalmas volt. Büszke vagyok rád! Nagyon ügyes vagy! Ja, és imádlak! ❤❤❤ 😍
Oh, köszi szépen! :$ Esetleg Szilvásváradon annál a nagy tónál a Szalajka-völgyben? :) Biztos vannak kövek is a közelében. :P És köszönöm, hogy végigolvastad ezt a kisregényt! Imádlak érte! <3 Meg úgy mindenért. :) És örülök, hogy magadra ismertél néhány utalás alapján. :) <3
TörlésNincs mit, pici! :)
VálaszTörlésMegnézzük majd, ha megyünk. ;)
❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤